Trixi

Trixi - Ez volt az első egyben az utolsó 

Ez volt az első egyben az utolsó  

Egy hatalmas villámlás, majd ezt követően egy mennydörgés szelte ketté a késői éjszakát. Kint sötétség uralkodott, amit a szüntelen villámlás tört meg percenként. Hallani lehetett, ahogy az eső kopog az ablakon, s a szél esősen süvít odakint. A fák ágai erősen rázkódtak meg a vihartól. Az esőcseppek gyorsan peregtek le az ablakon. Ezzel egy időben az én könnycseppjeim is megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Az ágyamon ültem miközben az ablakon nézelődtem kifelé, remélve, hogy valahol megpillantom őt. Kispárnámat szorosan mellkasomhoz szorítottam, ahogy mostanában minden este teszek. Könnyeim egy idő után elapadnak, s semmi más nem mutatja jelét, hogy sírtam pusztán az arcomra száradt könnycseppek útja, és a felduzzadt szemeim. Kispárnámat szorongatva fekszek vissza a puha ágyamba, ami most mintha magába szippantana, testem elnyeli, majd órákkal később így ér el az álom.

Tehetetlenül vártam a reggelt, hogy a nap besüssön a szobámba, majd meghalljam a tenger halk morajlását, és vegyem észre, hogy most is egyedül ébredtem. Csalódottan tapogattam magam mellett a helyet, de az bizony üres maradt. Kinyitottam a sírástól vöröslő szemeimet, felültem az ágyamban, miközben az takarót magam elé húztam. Végignézek a szobán, amibe gyönyörűen besüt a felkelő nap fénye. Azonban azzal tisztában vagyok, hogy a boldogság már soha nem fogja belengni e szobát. Egyedül maradtam itt, egyedül a magányommal és a szomorúságommal.

Kikelve a fehér baldachinos ágyamból, fáradtan simítok ki egy tincset a szememből, majd lépek a teraszajtóm elé, nagyra kitárva azt. Élvezem, ahogy a friss tengeri levegő beáramlik a szobába, legalább ezzel egy kis életet lehelve belém. Csupán annyit, ami elég ahhoz, hogy a mai napot végigcsináljam. Kilépve a teraszra, szemeim elé tárul a tenger végeláthatatlan kéksége, ami a távolban szinte egybe olvad az égbolttal. Előttem pálmafák sorakoznak, és a szépen gondozott kert. Az előtt pedig a tengerpart, reggel lévén, meglepően sokan vannak ott. Esélyem sincs, egy nyugodt napot eltölteni.

Belépve ismét a szobámba, a szekrényhez lépek. Nem nézem sokáig a ruhákat, inkább tetszésemre kiválasztok egy fehér lenge ruhát. Az alá pedig egy fürdőruhát. Kiteszem őket az egyik székre, majd megigazítom a fehér ágyneművel bevont ágyamat. Egy halvány mosollyal intézem el őket, majd lépek a fürdőbe, hogy vegyek egy forró zuhanyt. Bár itt a Karib szigeteken mindig forróság van, attól még én szerettem ellazulni, amit csak egy jó meleg zuhany adhatott meg. Jó sokáig áztattam magam, majd végül kiléptem a zuhanykabinból, és meglepetten tapasztaltam, hogy a hőmérséklet sokkal melegebb a szobában. Bár már igazán hozzá szokhattam volna, hogy amint felkel a nap, a szigeten úrrá lesz a kánikula. Egy törölközőt csavarok magam köré, miközben egy másikkal áttörlöm a nedves hajtincseimet. Sosem szoktam megszárítani, alig egy órán belül már úgyis meg szárad.

A tükörbe nézve ugyanaz az arc nézett rám vissza, mint máskor. Az arcom fehér volt, szemeim alatt karikák, és még mindig kicsit vörösek a sok sírástól. Szemeimben pedig semmi fény nem volt, az, aki ismert tudta, hogy mindig mosolygós és vidám lány vagyok. Ennek ellenére, most teljesen elvesztettem önmagam. Már nem mosolyogok, és a szemeimben már nincs meg a gyermeki játékos fény, mint régen. Már csak a keserűség, bánat, reményvesztettség maradtak ott. Aki rám nézett könnyen megláthatta, hogy valami nincs rendben velem. Azonban az igazságot senki sem tudta, csak az volt tisztában vele, aki ezt az egészet okozta. Akinek mindezt köszönhetem.

Hátat fordítva önmagamnak, és az emlékeimnek inkább a szobámba mentem, és felvettem a fehér ruhát, amit kikészítettem. Az utóbbi időben sikerült leadnom pár kilót, így a ruhatáram is fel kellene frissítenem. Úgy döntöttem, hogy lemegyek és kivételesen megreggelizek a csoporttal. Bezártam magam mögött az ajtót, és hangtalanul lépkedtem lefelé a lépcsőn. A gondolataimba mélyedve haladtam lefelé, miközben éreztem a többi ember tekintetét magamon. Ahogy elhaladtak mellettem összesúgtak a hátam mögött, de már megszoktam. Leérve az előtérbe gyorsan leadtam a kulcsom a recepcióra, s azonnal az étterem felé vettem az irányt. Amilyen gyorsan csak tudtam vettem egy tányért, és pakoltam rá valami ehetőt, majd leültem a legközelebbi asztalhoz.

Fejemet lehajtva pásztáztam a tányéromon lévő ételt. Íncsiklandozó lett volna, ha lett volna étvágyam. Azonban mostanában sosem volt. Így lehajtottam a fejem, hagytam a hajam előre hulljon, ezzel elzárva engem a külvilágtól, s lehunytam szemeimet. Felidéztem a hónapokat, amióta itt vagyok. Kétség kívül életem legjobb döntése volt, eljönni ide. Mindig is tengerbiológiát akartam tanulni, és itt most alkalmam nyílt a gyakorlatban is megtapasztalni. Egy könyv nem írhatja le elég részletesen azt, amit a saját szemeddel láthatsz. Ez egy életre szóló élmény. Felejthetetlen lenne, ha nem árnyékolná be, az ok, amiért valójában itt vagyok.

Azonban nem tudtam jobban belemerülni a gondolataimba, mert hallottam a közvetlen közelemből egy cipőkopogást, majd egy kezet a vállamon. Hajamat a füleim mögé tűrtem, és felnéztem az érkezőre. Kate volt az.  Az egyik lány, aki benne volt a csoportban. Meglepetten nézhettem rá, mert elmosolyodott. Sosem szoktam a csoporttársaimmal beszélgetni, amiért ki is rekesztettek, a megszokott kis baráti körükből, azonban ez engem egyáltalán nem zavart. Jól elvoltam magammal.

-          - Szia Kate! – szólítottam meg végül, majd megköszörültem a torkom, és a másik székre mutattam, Kate pedig azonnal leült. Arcán mindig ott volt az-az édes kis mosoly, amivel mindenkit levett a lábáról. Eszembe jutott, hogy valamikor én is ilyen voltam.

-          - Szia! – csicseregte – Csak jöttem szólni, hogy a mai program elmarad. Szabad foglalkozás lesz egész nap.

-          - Mi? Miért? – kérdeztem értetlenül. Most már minden figyelmem neki szenteltem. Tudtam, hogy vannak olyan napok, mikor elmarad a gyakorlat, de általában akkor előtte szólnak.

-         -  Nem tudom. Állítólag jön valaki, aki fontos a csoport vezetőinek, és ezért nem érnek rá ma velünk foglalkozni. Hirtelen jelentette be ez a személy, és ezért nem szóltak. – vonta meg a vállát Kate. Kedves lány volt, mindenkivel kijött, és váltott pár szót, még velem is. Örültem, hogy legalább ő szólt, mert tudom, hogy más nem teszi meg.

-         -  Köszönöm, hogy szóltál. – próbáltam összehozni egy mosoly félét, ami nem nagyon akart összejönni.

-         -  Nem tesz semmit. Ha akarsz, akkor lejöhetsz velünk a partra. Mindenki ott lesz. Máshogy ki se lehetne bírni ezt a hőséget. – kacagott fel Kate, én pedig megilletődtem a kedvességén.

-         -  Köszönöm, de inkább a szigetet fedezném fel. – néztem fel rá, ugyanis idő közben felállt. Kate csak megvonta a vállát, majd egy integetés és mosoly kíséretében elsétált.

Mivel étvágyam nem volt, ezért eltoltam magam elől a tányért, és felálltam. A szobámba nem akartam visszamenni, ezért úgy döntöttem sétálok a parton. Halkan sétáltam ki az előtérbe onnan pedig egyenesen a part felé vettem az irányt. Papucsom lekaptam a lábamról, majd kezembe véve azt, sétáltam a homokos tengerparton. Élveztem, hogy a pálmafák néhol árnyékot vetnek rám, a hűs szellő, ami simogatta a bőröm, a tenger halk morajlását, és az emberek beszédét körülöttem. A végtelennek tűnő kék tenger nyugtató hatást keltett bennem. A szél meglengette a ruhám, ami szorosan préselődött a bőrömnek, a hajam pedig az arcomba tódult. Talpam belesüppedt a homokba, a homokszemek, pedig a lábujjaim közé hatoltak, ami kellemes érzés volt. Igaz már hónapok óta itt vagyok mégsem tudtam megszokni ezt a helyet, és azt, amit kínál. Az egész sziget nyugtató és békés. Pont az, amire nekem most szükségem van. Hallottam, amint a csoporttársaim elfutnak nem messze tőlem, egyenesen be a tengerbe. Halk sikolyuk, és harsány nevetésük visszhangzott az egész térségben. Mielőtt még észrevehettek volna, hátat fordítottam és inkább a delfinek felé mentem. Van egy hely, ahol a betanított delfineket tartják.

Közelebb érve már hallottam a delfinek jellegzetes hangját. Állítólag így üzennek egymásnak, és kommunikálnak. Hihetetlenül fejlett állatok. A kaput betoltam magam előtt, majd a medencéhez sétáltam, ahol a kedvenc delfinem tartózkodott. Lizzy. Imádnivaló, és nagyon szereti az embereket. Közelebb sétálva, lábaimat magam alá helyezve ültem le a medence mellé. Lizzy hangosan adta a tudtomra, hogy mennyire élvezi, hogy itt vagyok. Elúszott, majd egy labdával tért vissza. Mosolyogva hajítottam el jó messzire, ő pedig élvezettel hozta vissza azt. Közelebb csúsztam hozzá, és kezem a hátára simítottam. Száját kitátotta, és a saját nyelvén beszélt hozzám, miközben fejét ide-oda csóválta. Majd megfordult, és a hasán is megsimogathattam, ahol még selymesebb volt, mint a hátán.

Miután eleget foglalkoztam velük, örömmel nyugtáztam, hogy azért ma se hanyagoltam el a számomra oly fontos élőlényeket. Lizzy és Phonex uszonyukat csóválva mondtak búcsút nekem. Egy kis örömöm volt legalább a mai nap. A medence után úgy döntöttem elmegyek a saját kis menedékhelyemre. Mivel az egész nap hátra volt, ezért pont jó lesz, hogy gondolkozzak. Volt egy hely a szigeten, amiről más a csoportból nem tudott. Egy gyönyörű kis vízesés, ami egy tóban végződik. Sziklás hely az egész, mindezt pedig lapulevelek, pálmafák, és inkák veszik körbe. Lassan sétáltam a pálmafák árnyékában, miközben éreztem, hogy a levegő egyre fülledtebb lesz. Egy lapulevelet félretolva pedig megpillantottam az én kis birodalmamat. A víz halkan csordogált a kis tóba, ami olyan volt, mint egy körforgás, valahogy sosem lett több benne a víz. Valószínűleg azért, mert a víz máshol elvezetődik, és a talaj pedig felszívja, azt amennyire szüksége van.

Leültem a szikla peremére, és lehunytam a szemem, egyik lábam kinyújtottam, a másikat behajlítva hagytam. Kezeimmel magam mögött támaszkodtam meg. Élveztem a madarak énekét, ahogy a fülledt levegő vízcseppeket varázsol az arcomra, majd azok lefolynak az arcomon. Szerettem itt lenni, ahol senki sem lát. Ahol biztonságban vagyok, és nem kell félnem attól, hogy meglátnak, és akkor el kéne számolnom a könnyeim miatt. Általában mikor egyedül vagyok, akkor engedem ki a fájdalmam. Hagyom, hogy maga alá temessen, és szép lassan felemésszen. Ilyenkor nincs félni valóm. Csak én vagyok és a természet, aki soha nem kérdez, csak csendben hallgat.

Kinyitottam a szemem, és lábam a tóba lógattam, majd előre-hátra lóbálni kezdtem azt. Vettem egy nagy levegőt, és hagytam, hogy az emlékek ismét előjöjjenek. Lerántsanak a mélybe, és egy ideig ott tartsanak. Olyan volt, mintha már csak a fájdalom tartott volna életben. Olyan volt, mint egy körfogás. Először teljesen összetör, majd hagy annyi erőt, ami épp arra elég, hogy újra felálljak. Végigcsináljam, azt, amit kell. Utána pedig, ismét összetörjön, és ez így megy már nagyon hosszú ideje.

Az egész meseszerűen kezdődött. Minden olyan volt, mint egy tündérmese. Megtaláltam számomra a megfelelő férfit, aki szeretett, megbecsült, védelmezett. Boldog voltam mellett, és azt hittem ő is az, hogy boldoggá teszem. Mindenki, aki ismert minket sejtette, hogy egy nap, még egybe kötjük az életünket. Minket tartottak a legszebb párnak a környéken. Össze illettünk. Megértettük egymást, ha valami gondja volt a másiknak, akkor azt megbeszéltük. A kapcsolatunk a bizalomra, és a kommunikációra épült. Remekül megértettük egymást. Aztán, mintha álomból rémálomba csöppentem volna. Már nem beszéltünk annyit. A közös programokat is hanyagoltuk. Már nem jártunk el, se piknikezni, se sétálni. Egyik reggel pedig már nem ébredt mellettem. Akkor keltem először magányosan. Akkor ültünk le megbeszélni a dolgokat. Bobby szerint, a kapcsolatunkban nem volt meg valami, valami, ami neki hiányzott. Néhány héttel később megtudtam, hogy van valakije. Akkor újra leültünk beszélni. Azt mondta végre megtalálta, azt, akit keresett, akiben minden megvan, az is, amit én nem adhatok meg neki. Akkor látott sírni először. Kétségbeesetten próbált megvigasztalni, hogy lehetünk barátok, és találkozhatunk úgy, mint régen. Nem segített. Attól kezdve minden éjszakát átsírtam. Nem ettem, és nem aludtam. Fájt, kegyetlenül fájt. Nem bírtam ott maradni, nézni, ahogy boldogan éli a mindennapjait, én pedig szenvedek. Próbált megkeresni, én viszont nem kerestem őt. A szüleimhez költöztem, és hagytam, hogy szépen lassan felemésszen ez a dolog. Aztán apukám elő állt az ötlettel, hogy csatlakoznom kéne, ehhez a csoporthoz. Rögtön bele mentem. Olyan volt ez nekem, mint egy mentő öv. Ami végre kihúz a szokásos környezetből. Változásra volt szükségem, hogy felejtsek. Viszont ez még itt sem következhetett be. Itt is ugyan úgy fáj. Az emlékek elől még itt sem menekülhetek.

Kacagva menekültem Bobby elől, aki felháborodva követett engem a szobába. Mindent együtt csináltunk, így a mosogatást is. Nekem azonban más terveim voltak. Bobby pedig mehetett átöltözni. Enyhén szólva.

-          - Holly! – hallottam meg szerelmem felháborodott hangját. Hátulról kapta el a derekam és szorosan húzott magához. – Hát szabad ilyet csinálni? – kérdezi nagyon közel suttogva a fülemhez. Beleborzongok az érintésébe. Torkom kiszárad, ezért válaszolni nem tudok. Majd elengedi a derekam, majd lekapja magáról a pólóját, s a szekrényhez lépve, új póló után néz. Engem viszont lefoglal a látvány, ezért csak megkövülten állok, azon a helyen, ahol ott hagyott. – Mi a baj? Talán valami nem tetszik Kicsim? – kérdezi, miközben felém fordul.

-          - Gonosz vagy. – mormogom, ő pedig nevetve húz magához.

Érzem, hogy szemeimet ellepik a könnyek, és már nem sokáig bírom visszatartani őket. A lábam már nem lóbáltam, karjaimat átfontam a mellkasom előtt, és hagytam, hogy egy másik emlék lepje el az elmém.

-          - Gyere! Erre, még egy kicsit! – szerelmem utasított, miközben kezei eltakarták a szemeimet, így semmit nem láttam. Nevetve követtem, miközben próbáltam nem elesni. – Jól van! Kinyithatod! – suttogta, majd elvette a kezét a szememről, én pedig abban a percben elámultam. Egy gyönyörű pavilonban voltunk, mellette minden fényekkel volt kivilágítva. A közepén egy asztal, ami gyönyörűen meg volt terítve. Ez minden vágyakozásom felülmúlta. – Boldog évfordulót Kicsim! – suttogta a fülembe Bobby, majd megfordított, és megcsókolt. Kedvesem karjaiba simultam és élveztem a közelségét.

Könnyeim végigfolytak arcomon, le egészen az államig, hogy onnan a kezemre cseppenjenek. A fájdalom felemésztő volt. A tudat, hogy elrontottam valamit, pedig még rosszabb. Nem tudtam, mint rontottam el. Ha lehetne, akkor újra kezdeném, és sokkal jobban csinálnám. Bennem van-e a hiba vagy mindkettőnkben nem tudom. Az is lehet, hogy tényleg nem illettünk össze. Ez a tudat, pedig még fájóbb, hisz tudom, hogy mi mindent megtettünk. Egy kapcsolatot ápolni kell, mi ezt tettük, de úgy tűnik mégsem volt elég.

Egy ágy megreccsent mögöttem, én pedig ijedten rezzentem össze. A vállam fölött hátrapillantottam, de nem láttam senkit. Biztos csak egy állat. Gondoltam. Fejem ismét a vízesés felé fordítottam, miközben kezeim magam mellé engedtem, és szipogtam. Annyira szerettem volna, ha itt van. Ha átölel, és a fülembe suttogja, hogy ez csak egy rossz álom, és hamarosan felkelünk belőle, majd az ágyunkban ébredni egymást ölelve. Azonban ez csak egy álom. Ami már soha nem fog valóra válni. Soha nem érezhetem ölelő karjait körülöttem, édes csókjait ajkaimon, hangját suttogni a fülemben.

Ijedten ugrottam egyet, mikor megéreztem egy kezet a vállamon. Azonnal felpattantam, és szembe fordultam az idegenemmel, akitől majdnem szívrohamot kaptam. Készen álltam leordítani a fejét, hogy-hogy lehet ilyen felelőtlen, de amint megfordultam a torkomon akadt minden szó. Csak álltam ott megkövülten, miközben bámultam az előttem lévő férfira. Szőkésbarna haja ugyanolyan rendezetlenül állt, mint mindig. Barna szemei, most is ugyanúgy csillogtak. Azonban, amint tüzetesen is átvizsgálta arcomat, és végignézett rajtam, szemei megteltek fájdalommal, és gyötrelemmel. Ettől az én szívem is összefacsarodott. Csak álltunk ott egymással szemben, ki tudja meddig, miközben éreztem, hogy a lábaim már nem sokáig tartanak meg. Szívem hevesen zakatolt, szinte már félő volt, hogy kiszakad a helyéről.

Majd Bobby tett egy tétova lépést felém, én abban a percben léptem egyet hátra. Ez megállásra sarkalta, és szemeiben még több fájdalom gyűlt.

-         -  Hogy találtál meg? – kérdeztem rekedten. Megköszörültem a torkom, hogy valamennyire legyen hangom, miközben még mindig szemeibe bámultam, amik úgy ejtettek rabul, mint régen.

-          - Azóta próbálok kapcsolatba lépni veled, mióta elköltöztél. Elég sok időbe telt, míg megtaláltalak. A szüleid nem beszéltek velem, és nem mondtak semmit. De egy barátom, aki a repülési társaságnál dolgozik, megszerezte az információt, miszerint ide utaztál. Időbe telt, míg mindent lerendeztem, de most itt vagyok, és beszélnünk kell. – suttogta, én pedig szinte remegek, pusztán a hangjától.

-          - Nincs miről beszélnünk. – suttogom, ha akarnék, se tudnék most erősebb lenni. Előtte nem megy. Neki nem tudok hazudni.

-          - De van. Eltűntél. Kerestelek, üzentem neked, de te felszívódtál, mert így akartad. Én nem akartam, hogy így érjen véget a kapcsolatunk. A barátod akartam maradni, akire támaszkodhatsz. Annyi mindenen mentünk keresztül, nem lehet vége csak így. – szemeiben még soha nem látott kétségbeesés, és bűntudat ég.

-          - Te akartad így. A kapcsolatunknak nem volt jövője, te magad mondtad. Már késő bármit is megbánni. – suttogtam még mindig.

-         -  De te szenvedsz. Hagynám a dolgot, ha látnám, hogy te is továbbléptél, de nem így van. Nem akarlak így látni. Nem akarom, hogy miattam szenvedj. Kérlek, engedd meg, hogy segítsek. – kezét kétségbeesetten nyújtja ki felém, miközben némán könyörög a tekintetével. Én azonban, nem akarom ezt, mert a végén még olyat teszek, amit megbánok.

-          - Megleszek. Te menj vissza, éld a tökéletes éledet, és nősülj meg. – az utolsó szónál elcsuklott a hangom, amit ő is észrevett.

-          - Nem akartam boldog lenni úgy, hogy közben átgázolok rajtad. Nekem fontos a lelki világod. Mindig is az lesz. Ezen semmi, és senki nem változtat. – olyan meggyőzően beszélt, hogy egyszerűen nem tudtam mit higgyek. Hátráltam még egy lépést, majd egy kisebb sikítás szökött ki ajkaim közül, miközben egyenesen a vízben landoltam.

-          - Holly! – hallottam meg utoljára Bobby kiáltását, majd amennyire felfogtam az eseményeket egy másik test csapódott a vízbe, majd csak a kezeket éreztem a derekam körül, s a következő percben már a felszínen voltunk. Köhögve adtam ki magamból a lenyelt víz nagy részét. Bobby maga felé fordított és ijedt és aggódó szemekkel vizslatott. – Jól vagy? Nem esett bajod? – ajkaimra egy kis mosoly kúszik, most pont olyan volt, mint régen. Olyan aggódó, és féltő. Ott keringtünk a víz felszínén, miközben egymás szemébe néztünk. Bobby kezei még mindig a derekamra simultak, én pedig nem tudtam mit higgyek. Hiszen, ha igazat is mondd, akkor sem hagyja ott a menyasszonyát. Erre a gondolatomra szemet ellepték a könnyek. – Hadd tegyelek boldoggá. Most utoljára. – suttogta, miközben szemeiben egy eddig ismeretlen érzést véltem felfedezni. Ám mikor tekintete az ajkaimra vándorolt, rögtön tudtam mire gondol. Kezeimmel próbáltam a vállánál fogva ellökni magamtól, még az sem érdekelt volna, ha megfulladok, csak ne nézzen így rám. Tudtam, hogy ennek a dolognak végeláthatatlan következményei lesznek. A legfontosabb mégis az volt, hogy megbánja. Ebben szinte biztos voltam, ezt pedig nem akartam.

Azonban a következő pillanatban forró ajkai az enyémre találnak, és nekem minden épp gondolat kiszalad a fejemből. Csak arra tudok gondolni, hogy itt van. Erős karjai engem ölelnek át, ajkai pedig az én ajkaimat kényeztetik. A reggeli fájdalomnak már nyoma sem volt, mintha elfújták volna. Kezeimet a nyaka köré fontam és viszonoztam édes csókját. Tudom, hogy hibázom, hiszen menyasszonya van, és ellent kéne állnom. De nem tudtam. Ha holnap netán bekap egy cápa, akkor legalább boldogan halok meg. Ujjbegyeivel finoman simított végig a vállaimon, majd le az oldalam mentén, hogy aztán megfogja a ruhám alját, és lehúzza rólam, és eldobja valamerre. Tekintete perzseli a bőröm, ahogy végignéz rajtam. Még soha nem nézett így rám. Még soha nem éreztem ezt a közelében. Kezeivel átfogja testemet, és ismét megcsókol, én pedig örülök, hogy megtart, mert édes csókjától a fellegekben érzem magam. Lábaimat automatikusan fonom a dereka köré, hogy így keringjünk a víz felszínén. Izzik körülöttünk a levegő, szinte érzem kipattanni a szikrákat, amikor csak hozzám ér. Ezt fokozza, mikor kigombolom az ingét, és felsőtestünk összeér. Hihetetlen érzés, ami átjár. Felfoghatatlan, hogy ez történik velünk. Hogy ennyi idő után itt van és a karjaiban tart. Én még mindig ugyanúgy reagálok az érintésére, mint régen, azonban nem tudom, hogy ő, miként érez. Hogy nem bája e meg, vagy nem sajnálatból teszi ezt. Azonban mikor érezteti velem, hogy milyen gyengéd, és gondoskodó minden ilyen gondolatom elszáll. Tudja, hogy ez milyen fontos alkalom ez nekem. És ismerem már annyira, hogy tudjam, nem szokott hirtelen döntéseket hozni. Csak azt nem értem, hogy miért teszi ezt. Azonban mikor a szenvedély a tetőfokára hág, már semmi másra nem figyelek csak rá. Érzem csillogó tekintetét magamon, ajkaival amint nyakamat kényezteti. Átadom magam neki, hagyom, hogy rendelkezzen felettem, és sodródom az árral. Élvezem a pillanatot, mert ki tudja meddig tart.

Álmos vagyok. Bobby a karjai között tart, miközben a szálloda felé sétálunk, legalábbis szerintem arra. Már éjszaka van. Ahogy résnyire kinyitom a szemem, látom a csillagokat sziporkázni az égen. Halkan hallom, ahogy Bobby valószínűleg elkéri a szobakulcsot, majd ahogy a kulcs kattan a zárban, azután pedig egy puha ágyat magam körül. Oldalra fordulok, és átkulcsolom a kispárnám.

-          - Jó éjt Hercegnőm! Örökké szeretni foglak, ezt sose felejtsd el. Mindig számíthatsz rám. – hallottam kedvesem hangját közvetlen közelről, azonban szemeimet már nem tudom kinyitni, pedig én is viszonozni akarom a vallomást. Aztán érzem, hogy megpuszilta a fejem, és az ajtó csukódását. Én pedig sodródtam tovább az álmok világába.

***

A repülőn ülve, a felhőket nézegetem, de gondolataim távol járnak. Fájó szívvel hagytam ott a Karib szigetet, ami több hónapig az otthonomat nyújtotta. De még fájóbb szívvel, azt a helyet, ahol a szerelmünk ennyi idő után beleteljesedett. Nem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Reggel mikor felébredtem egyedül voltam, így arra gondoltam, hogy csak álmodom. De nem így volt. Valóságos volt, és tényleg megtörtént. Hihetetlen volt számomra. És így visszagondolva meggondolatlanság volt, és átkozom a percet, mert nem tudtam nemet mondani akkor.

A repülő leszállt, én pedig a szüleimet kezdtem keresni, akiket meg is találtam. A nyakukba ugrottam, és jól megölelgettem őket. A kocsihoz sétálva anya faggatni kezdett az útról, azonban apa látta rajtam, hogy még kicsit meg vagyok döbbenve, ezért elhallgatatta anyát, azzal az indokkal, hogy otthon majd mesélek. Furcsa volt, újra abban a városban lenni, ahol felnőttem, és ahova annyi emlék köt. A kocsiból kinéztem az ablakon, és a mellettünk elsuhanó épületeket néztem. Határozottan más volt New York a Karib szigetekhez nézve. Ott minden természetes. Tele van fákkal, ott a tenger, és a part. Míg itt nyüzsög az élet, és minden fényben úszik éjjel. Addig ott csak a tenger morajlását hallani. Hiányozni fog, az biztos.

Belépve az ismerős ház ajtaján elmosolyodtam. Anya rögtön a konyhába vezetett, ahol a kedvenc ételemmel fogadott, majd addig nyaggatott, amíg el nem meséltem mindent. Azt természetesen kihagytam, hogy Bobby tett egy villámlátogatást a szigetre. Nem kell erről tudniuk, ahogy senki másnak sem. Ez a dolog, csak az én világomban él, biztos vagyok benne, hogy Bobby már rég elfelejtette. Így inkább az állatokról és a gyakorlatról meséltem, és ezekre az emlékekre akaratlanul is elmosolyodtam. Életem egyik legjobb döntése volt ez az utazás.

Majd álmosságra hivatkozva a szobámba mentem, és ledőltem az ágyamra. Majd a gépemhez sétáltam és bekapcsoltam. Rengeteg üzenetem jött. Egyenként néztem meg mindet. A többség mind ugyanaz volt. Arról kérdeztek, hogy mikor jövők haza, és hogy vagyok, valamint milyen a nyaralás. A barátnőim pedig beszámoltak az épp esedékes dolgokról. Aztán… egy levélben azt olvastam, amitől a legjobban féltem. Bobby megnősült, ahogy a dátumot elnéztem nem sokkal azután történt, hogy együtt voltunk. Sejtettem, hogy így lesz. Azonban tudni ezt mégis sokkal másabb volt.

Felpattantam a gépről, majd a fürdőbe mentem, és beálltam a zuhany alá. Hagytam, hogy a forró vízcseppek leperegjenek bőrömön, és éreztem, hogy ezzel egy időben a könnyeim is kicsordultak.  Kezeimmel átkaroltam magam, és behunyt szemmel hagytam, hogy könnyeim végigfolyjanak arcomon. Nem tudom meddig voltam  ott, az idő egybe olvadt számomra, mert a következő percben már az ágyamban feküdtem, miközben a hold fénye bevilágított a szobába. A kispárnám a mellkasomhoz szorítottam, és némán sírtam. Kegyetlen fájdalom ez. Tudni, hogy elvesztettem a férfit, aki mindennél fontosabb volt nekem, felfoghatatlan. Nem akartam nélküle élni, és tudni, hogy itt él a közelemben boldogan a feleségével az oldalán kegyetlen érzés. Tudom, hogy ami a szigeten történt, az egyszeri alkalom volt. Meggondolatlanság. Nekem azonban mégis mindennél többet jelentett. Ha lehetne, akkor sem döntenék másképp. Szerelmünk beteljesedett aznap este. A pálmafák alatt, lettem az övé. Ez már megmásíthatatlan. Mégis borzasztó, hogy így kellett véget érnie. Tudom, hogy ez sosem fog többet megtörténni. Mert ez volt az első szeretkezésünk és egyben az utolsó is.