Ez volt az első egyben az utolsó
a szüleim elváltak és egyedül maradtam édesanyámmal, aki ökológus ezért rengeteg idejét
töltötte a természetben. Kutatásait a közeli erdőben végezte, nem messze a házunktól. Tisztán
emlékszem az aznap történtekre.
Három éves lehettem és addig könyörögtem neki, míg egy hideg februári napon
megengedte, hogy vele menjek. Kézen fogva sétáltam utána és minden lenyűgözött
körülöttem. A szellő lágy fuvallata, az erdei állatok lábnyomai a frissen leesett hóban, mindmind
új élmény volt számomra. Édesanyám elmagyarázta, hogy télen nem lehet látni az
állatokat, de én észrevettem őket. Tisztán láttam, ahogyan egy róka fülét hegyezve oson
élelem után, hallottam, ahogyan a medve téli álmát alussza barlangjában, és ahogyan egy
őzgida félénken hívogatja társát a mező szélén. Felértünk a hegy tetejére, és édesanyám
hozzám fordult:
- Gabrielle maradj itt és ne kószálj el! Bemegyek abba a barlangba. Úgy hallottam sok arra a
denevér…
Egyedül maradtam és körülnéztem. A hó újra esni kezdett, a fák pedig már alig bírták el a
súlyát. Tettem egy lépést előre és megláttam valamit. A távolban egy kis fekete szőrpamacs
mozgott, valami bundás állat. Elindultam felé, de megijedt tőlem és futni kezdett.
- Ne menj el! – kiáltottam pityeregve és utána szaladtam. Kitartóan követtem, de egy
kanyarban nyomát vesztettem. Eltűnt. Ekkor vettem észre, hogy már nem a hegyen vagyok és
eltévedtem. Sírva fakadtam és össze-vissza futkostam. Alig láttam a könnyektől, amik
elhomályosították a szemem, de csak mentem, mentem előre. Egyszer csak egy kőre léptem,
ami megbillent. Nagyon gyorsan történt minden, egyensúlyomat elvesztve zuhantam egy
szakadék mélyére, amit sötétség borított el. Lábszáramat és karomat mély horzsolások
borították és nem tudtam felállni.
Teltek az órák és rám esteledett. A szakadék nyílásán keresztül láttam a csillagos eget és a
telihold ezüstös fényét, amint beragyogja a tájat. Egy farkas üvöltése törte meg a csendet,
majd még egy. Sorra kapcsolódtak a szerenádba, míg egy egész falkányi hang nem vonyította
ugyanazt a dalt. Félelmemben összekuporodtam amennyire csak a hely engedte és
megpróbáltam elaludni, de a fájdalom és a félelem nem engedte lecsukódni a szemem.
Egyszer csak vad morgás hallatszódott fentről és egy kifejlett farkas feje jelent meg a nyílás
szájánál. Ínyét felhúzva csattogtatta fogait és mancsával benyúlt a nyíláson, hogy
megragadjon, de túl mélyen voltam. Beljebb mászott és már majdnem elért, mikor vékony
kutyaugatás ütötte meg a fülem, síró vinnyogással és nyöszörgéssel. A támadó farkas morogva hátrálni kezdett és utat engedett egy kis fekete bundás kölyöknek. A kis farkas
óvatosan leereszkedett a szakadékba és zöld szemeivel rám nézett. Kinyújtottam a kezemet
hogy elérjem és megvakargattam a fejét. Közelebb jött hozzám és a levegőbe szimatolt.
Érezte a vér szagát. Megnyalta szája szélét és a lábam fölé hajolt. Apró fogaival megharapott
és mikor látta, hogy fájdalmat okozott, bocsánatkérően nézett rám. Befészkelte magát az
ölembe és fejét a mellkasomra hajtotta. Most, hogy biztonságban voltam, a kimerültség úrrá
lett rajtam és elnyomott az álom.
Másnap reggel léptek zaját hallottam és emberek kiáltását.
- Megtaláltuk! Itt van! Gyertek ide! Hozzatok kötelet!!!
Egy piros síruhás férfi ereszkedett le mellém és az ölébe vett.
- Húzhatod, Karl! – kiáltott föl. A kötél megfeszült és a két kéz, ami eddig tartott valami puha
dologra helyezett.
A kórházban mindenki csodámra járt. Egyrészt, mert egy karcolást sem találtak rajtam, ami
elég hihetetlen volt egy ekkora esés után főleg ilyen pici gyereknek, másrészt mert túléltem a
fagyos éjszakát.
Másnap hazaengedtek.
***
Azóta eltelt tizennégy év. Szinte mindenki elfelejtette a történteket, de nekem az egészéletemet megváltoztatta. Ma mikor hazaértem az iskolából, ledobtam a táskámat a földre és
kinéztem a szobám ablakán. A tavasz már beköszöntött, madárcsicsergés hallatszott minden
felől és virágillat szállt a levegőben. Vártam a farkasom. Azóta, hogy megtaláltak, minden
este megjelent az erdő szélén, én pedig minden este kimentem hozzá. De nem ez volt az
egyetlen, ami megváltozott. Valahányszor találkoztam vele, beszélgettünk…
Képeket mutatott nekem. Egyszerű képeket arról mit csinált aznap, mit evett, milyen a
családja, hol lakik… nekem pedig elég volt elképzelnem egy képet, és ő is látta.
Kopogtattak az ajtómon.
- Gyere be!- szóltam.
Sarah volt az. Elsős korom óta a legjobb barátnőm és sokszor járt át hozzánk. Szinte már
meg sem lepődtem, ha megjelent. Hosszú barna haját sohasem fogta össze, ahogyan én sem
rejtettem el szőke fürtjeimet. Kék szeme csak úgy ragyogott mikor meglátott. Körülbelül
egyforma magasak voltunk és nagyon hasonlítottunk egymásra. Ő volt az egyetlen, akinek
mesélhettem a farkasomról.
- Szia! – mosolygott rám fülig érő szájjal- Milyen napod volt?
- Tűrhető…- sóhajtottam.
- Láttad azt az új srácot a suliban?
- Ööö… Melyiket?- néztem rá értetlenül. Eddig még egy fiú sem tetszett igazán és nem is
értettem, miért van oda mindenki értük.
- Csak azt ne mondd, hogy nem vetted észre… Egy fekete hajú angyal… Szinte minden lány
megfordult utána…
- Hát én nem láttam…
- Jellemző…- mosolygott Sarah – Holnap megmutatom neked!
- Oké…
***
Reggel beültem a kocsimba és a suli felé hajtottam. A parkoló már tele volt én pedig
késében voltam. Ahogy letettem a kocsit az első szabad helyre, kiugrottam becsaptam az ajtót
és rohanni kezdtem. Már becsengettek, de még így is tumultus volt a folyosón. A kézfejemet
egyszerre használtam védekezésre és tolakodásra. El is értem volna az osztályom, de valami
megállított. Beleütköztem valakibe és nem tudtam merre kitérni. Felnéztem és
megdöbbentem. Egy fekete hajú fiú fogott meg, elzárva a menekülés útját. Zöld szeme
világított és mosolyogva nézett rám. Ismerem őt...- gondoltam döbbenten - Tudom, hogy
abszurd az egész, de akkor is ő az. Csak az én farkasomnak van ilyen szeme. Ha tényleg ő az,
akkor látnia kell, amit én látok…
Egy havas tájat képzeltem magam elé, közepén egy fekete farkassal, amint felém szalad. A
fiú arcán mosoly terült szét és koncentrált. Hirtelen a verandánkat láttam amint ott állok és a
távolba meredve keresek valakit.
- Te vagy az?- suttogtam…- Hogyan lehetséges?
Szeme csillogott, de nem válaszolt. A következő pillanatban már nem volt mellettem.
Délben a menzán Sarah mellett ültem. Nem tudtam az evésre koncentrálni, és ez hamar
feltűnt neki.
- Csak nem találkoztál Deanel? – nézett hamiskásan- Én tegnap égész nap nem tudtam másra
gondolni.
- Dean?
- A sármos fekete angyal…
- Nem tudtam, hogy így hívják…
- Szóval láttad??? Ugye milyen szívdöglesztő?
- Én... másnak láttam…
Sarah ezt már nem hallotta, mert beszélgetni kezdett egy mellette ülő lánnyal. Felálltam és
visszavittem a tálcát az érintetlen étellel. Egész nap nem láttam őt. Titokban alig vártam az
estét, hogy találkozhassak vele, de a percek kínzó lassúsággal teltek. Végre szabadulhattam…
mire hazaértem már beesteledett és rohantam az erdőszélre.
A fekete farkas már ott várt. Letérdeltem mellé és a szemébe néztem. Elképzeltem a fekete
hajú fiút, akivel délelőtt találkoztam, mire lassan, szomorkásan lehajtotta a fejét, majd újra
rám nézett. Elképzeltem azt is, hogy újra találkozunk, mire bólintásszerű mozdulatot tett,
most szaporábban, mint az előbb. Belefúrtam az arcom meleg bundájába és simogatni
kezdtem lágy szőrzetét, mire dorombolásszerű hangot adott. Mancsát óvatosan a vállamra
helyezte és megnyalta az arcom érdes nyelvével.
- Gabrielle!- hallottam a konyhából anyukám hangját.
- Mennem kell! – suttogtam halkan és bocsánatkérően vakartam meg a füle tövét.
Visszamentem a házba és aznap este szinte mindent úgy csináltam, mint egy gépezet. A
nekem feltett kérdésekre a lehető legrövidebben válaszoltam és alig figyeltem arra, mit
csinálok. Végig csak arra gondoltam, hogy holnap megkeresem Deant és kifaggatom.
Fáradtam dőltem le az ágyamba és szinte mindent megadtam volna azért, hogy ebben a
pillanatban előtte állhassak és belenézzek abba az ismerős zöld szemébe.
***
Az éjszaka hamar eltelt és másnap reggel új energiával feltöltődve bújtam farmeromba.Egyszerű kék kardigánomat vettem magamra ezen a napon. Ez volt a kedvencem, habár nem
ez volt a legújabb mindközül. Gyorsan belapátoltam a reggelimet, ami egy kis tál tejjel
nyakon öntött müzliből állt, majd felkaptam a válltáskám és sietve megindultam a kocsim felé. Anyukám már rég elment, egy kis cetlin tudatta csak velem, hogy fontos dolga akadt,
nem akart felkelteni miatta.
Korábban indultam, mint szoktam, elsőként akartam érkezni, hogy mindenképpen
megtaláljam Deant. Nem esett nehezemre. Kiszálltam a kocsimból és épp eltettem volna a
kulcsot, mikor vad kerékcsikorgással és hangzavarral befordult a sarkon egy fekete motoros.
Hihetetlen precízséggel lefékezett, alig két centire a járdától és lassan leszállt, leemelve
bukósisakját. Fekete tincsei, mintha börtönből szabadultak volna ki omlottak arcába, és
kezével, egy mozdulattal félresöpörte azt. Megindult a kapu felé és én felocsúdtam
ámulatomból.
- Dean! - kiáltottam utána.
A fiú megfordult, mikor meghallotta a nevét és rám nézett. Igen, ez az ő szeme, nem lehet
másé. Elmosolyodott és tett pár lépést felém, míg meg nem állt előttem.
- Ismerjük egymást?- kérdezte sablonosan, de az arca egészen más érzésekről árulkodott.
- A nevem Gabrielle – feleltem elpirulva.
- Hát Gabrielle, örülök, hogy találkoztunk, de nekem most rohannom kell. Van még egy kis
dolgom a becsöngő előtt...
Azzal olyan gyorsan el is tűnt, ahogyan jött. Egész délelőtt nem tudtam koncentrálni, végig
csak Deanen járt az eszem. Valóban ő az én farkasom? De akkor miért viselkedett úgy, mint
aki még sohasem látott?
Este legszívesebben az erdőbe rohantam volna, mégsem tettem. A közelünkben volt egy
rózsakert, ahol ideiglenesen munkát kaptam, és bár csekély összeg volt amit kaptam érte,
minden kedd estémet ott töltöttem. Ezen a napon a tulaj, Joseph nem volt kint a kertben, még
délután felhívott, hogy nem tud eljönni, így egyedül cipeltem a cserepeket.
Idő közben besötétedett, így fel kellett kapcsolnom a lámpákat. Mégis, hogy gondolta
Joseph, hogy sötétben dolgozzak?
Vastag kesztyűt húztam, de még így is átszúrtak a rózsatövisek rajta, ahogyan a bokrok
között kúsztam. Már egy ideje dolgoztam, mikor az ágak susogni kezdtek a hátam mögött. A
lehullott falevelek megzörrentek, és puha mancsok zaja ütötte meg a fülem. Valami felém
tartott. Még messzebb volt tőlem, de tisztán hallottam, ahogyan meggyorsította lépteit és
rohanni kezdett.
Már kirajzolódtak körvonalai, és egyre közelebb ért hozzám. Megkönnyebbültem. Hát ide is
követ az én farkasom? De valami nem volt rendben. Nem lassított. Egyre gyorsabban
közeledett és elrugaszkodva felém ugrott. Ugrás közben heves reszketés fogta el és minden
szőrszála az égnek állt. Védekezőn emeltem magam fölé a kezem, de a következő pillanatban
már a földön feküdtem és alig kaptam levegőt. Valami irtózatos súly feküdt rajtam. Felnéztem
és rájöttem, hogy nem valami, hanem valaki. Sikítani akartam, de egy erős kéz befogta a
szám.
- Cssss...csak én vagyok...
Szemügyre vettem az alakot és nem akartam hinni a szememnek. Dean angyali arca
mosolygott rám és olyan érzés fogott el, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A
hold ezüstös fénye csillogott haján és zöld szeme boldogan szikrázott, ahogyan rám nézett.
- Gabrielle...- suttogta édesen, de halkan – Nagyon rég óta várok erre a pillanatra...
Homloka ezeknél a szavaknál már súrolta az enyémet és a következő pillanatban ajkai az
enyémre tapadtak és lágyan, de mohón csókolni kezdett. Illata, akár az erdő, a moha és a
reggeli harmat, aki nem tudja, nem értheti...nem ellenkeztem. Ennek így kellett történnie,
vártam őt, nap mint nap és most itt van, az enyém.
- Vérfarkas vagyok...
Nem figyeltem a szavak jelentésére, nem értettem és nem is érdekelt ebben a pillanatban.
Tőlem akár pókember is lehet, akkor sem lettem volna boldogabb. Nyaka köré fontam a
kezem, visszacsókoltam, ő pedig eközben felállt, úgy, hogy észre sem vettem és talpra segített.
- Tudod mit jelent ez Gabrielle? – nézett komolyan a szemembe.
- Mit?...- leheltem.
- Három átváltozás után meghalok... Látnom kellett téged és ez volt a harmadik alkalom. Ez
az utolsó estém ezen a világon.
Megkövülten néztem rá és éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. Majd
sorra egyre több.
- Ne...
Ujjával letörölt egy könnycseppet az arcomról és magához húzott.
- Ez az este a tiéd velem Gabrielle...kérdezz...mindent, amire farkas alakomban nem tudtam
választ adni...
Ránéztem és ő újra mosolygott. Boldognak látszott.
- Mi történt, ott, a szakadék mélyén?
Tudta, hogy ezt fogom kérdezni, nem volt meglepve.
- Meggyógyítottalak téged a harapásommal...és ez által örökre magamhoz kötöttelek.
Összetartozunk...
Ízlelgettem a szavait, de nem voltak idegenek számomra. Én is így éreztem. Zöld szeme tele
volt bánattal, keserűséggel és...szerelemmel, ahogyan rám nézett. Leült a földre én pedig az
ölébe fészkeltem magam. Erős karjaival könnyedén megtartott, mint egy tollpihét, kezével
pedig lágyan simogatta az arcom. Közben nem vette le rólam a szemét és halkan egy dalt
kezdett dúdolni. A szívem is belesajdult, olyan gyönyörű és megnyugtató volt. Lehunytam a
szemem és csak hallgattam.
A szél hűvösen fújt, de én nem fáztam, az ő testének melege engem is átjárt. Fekete felhők
lepték el az eget és mennydörgés kíséretében csepegni kezdett az eső. Egyre jobban esett, de ő
fölém hajolt, óvva tőle. Haja homlokához tapadt és patakokban vezette a vizet. Lassan a föld
is átnedvesedett, és a bokrok nem óvtak volna meg az esőtől, ha ő nem hajol rám. Az édes dal,
amit dúdolt, lassan szöveggé alakult, akár egy késpenge sebezte a szívem:
Gyermekek voltunk még
Mikor először láttam őt
A sors rendelte így
Oly röpke időt ítélt.
Egy farkas testébe zárva
Rohantam erdőkön át
Minden este vártam őt
S mikor elment, kínom egyre nőtt.
Most itt tartom karjaimban
Az utolsó éjszakán,
Elhagyva börtönöm,
Lángol szívem, s gyötrődöm.
Ha közeleg a halál
És elragad tőled hamar
Ne félj, csak hidd el
Nem hagylak el soha!
Van egy hely,
Ahol nincs gonosz és fájdalom
Ahol két név a lét:
Gabrielle és Dean.
megcsókoltam. Csókjából fájdalom, boldogság és gyöngédség áradt, mindent elárulva nekem.
A szívem sajgott, hogy el kell veszítenem, elvégre most kaphattam csak meg őt. Szavai
visszhangoztak a fejemben, minden egyes betűt örökre beleégetve. A mellkasához bújtam és
hallgattam szíve erős és egyenletes dobogását. Éreztem kezét, ahogyan a fejemen nyugtatja,
melegen magához szorítva. Újra dúdolni kezdett, hangja egyre távolodott, mély álomba
ringatva engem... lebegtem, majd mindent felejtettem. Szíve erősen vert, majd egyre lassult,
lassult...míg végül dobbant egy utolsót és végleg elcsendesedett.
Mikor felébredtem, a szobám napfényben úszott és én összekuporodva feküdtem az
ágyamban. Mindenre emlékeztem, ami tegnap történt. Pizsamám összehajtva feküdt az ágy
szélén, érintetlenül. Felkeltem és belenéztem a tükörbe. Ugyanaz a ruha volt rajtam, mint
tegnap, de egy valami más volt. Nyakamban két farkasfog lógott. Óvatosan a kezembe vettem
és megfordítottam. A hátoldalába egy mondat volt vésve:
,, Ahol két név a lét”
Újra felelevenedett bennem versének minden sora, és le kellett üljek. Óvatosan a számhoz
emeltem a fogat és lágyan megcsókoltam. Nincs többé, de egyszer lesz. Övé voltam, de újra
az övé leszek örökre, az én fekete angyalomé.
Ez volt az első és egyben az utolsó... találkozás, az örökké tartó szerelemmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése