Élet a halál után
Minden életet két rejtély övez. Ezek közül csak az egyiket, a születést tekintik csodának. Ha vallásos vagy, a születés számodra egy új lelket hoz a világra otthonából, az istentől. Ha nem vagy az, akkor számodra az a csoda, hogy az anyaméhben egyetlen megtermékenyített sejt képes osztódni, majd mindössze ötvenszer újraosztódni, és egy teljesen új embert létrehozni. Egy cseppnyi fehérje és víz valami képen tudja, hogyan alakítson magából szemet, kezet, bőrt és agyat. Ez a kilenc hónapig tartó átalakulás egyre gyorsul, így a végére már, minden percben milliónyi új agysejt jelenik meg. Amikor az újszülött előbújik, akár az anyahajóról leváló űrjármű, azon nyomban felismeri minden szer a szív, a tüdő, az agy az emésztőrendszer-, amelynek önállóan kell működnie, hogy most jött el az ideje, és nem egy pillanattal később fog. A szervek elszakadnak az anyától, akitől addig teljes mértékben függtek, és bámulatos pontossággal úgy kezdenek működni, mintha mindig is önállóak lettek volna. Az élet a pillanata töredéke alatt az élet választja. Az évtizedekkel később bekövetkező másik csoda. a halál. egészen más. Véget vet mindannak, amit a születés oly kemény küzdelem árán ért el. A gyengülő szívverés átlép egy láthatatlan határt, és leáll. A tüdő, amely mintegy 700 milliószor pumpálta a levegőt, többé egyszer sem hajlandó erre. Százmilliónyi idegsejt kisülései szűnnek meg szerte a testben milliárd és milliárd sejthez jut el a hír, hogy küldetésük véget ért. Ezt minden ember meg tapasztalja mindenki meg születik és meg hall. De újjá születünk, és minden előröl, kezdünk ez olyan, mint egy körforgás.
. A Benáreszt egykor körülölelő sűrű erdők jócskán adtak munkát a favágóknak. Ezek egyike volt a jóképű Szatjaván, aki annál is vonzóbb volt, mert annyira szerette a feleségét, Szávitrit. Oly vonakodva engedte el öleléséből, hogy reggelente sokszor alig tudta elhagyni a kunyhóját, és munkára indulni az erdőbe. Egy nap Szávitri ábrándozva heverészett az ágyban, és tökéletesnek tűnő boldogságnak elmélkedett. Hirtelen egy alakra lett figyelmes, amely keresztbe tett lábbal üldögélt az előudvarként szolgáló poros területen. Egy vándorszerzetes, gondolta. Rizst és zöldséget tett egy tálkába, majd kisietett, hogy megkínálja vele a szent embert, hiszen a vendég szeretetett szent kötelesség volt.
–Nem kell étel –Felelte az idegen eltolva magától a tálkát, amelyet Szávitri elétet, az árnyékkal pettyezet talajon
– Itt várok.
Szávitri rémülten visszahőkölt, mert egyszeriben rádöbbent, hogy ki is a vendége. Korántsem vándorszerzetes, hanem maga a halál, akit Indiában Jama uraságként ismernek.
–Kire vársz? –Kérdezte tőle reszkető hangon.
–Egy Szatjaván nevű illetőre – válaszolta illedelmesen a halál ura. Hozzászokót, hogy tekintélye kikezdhetetlen a halandók előtt, és egyszerűen, éppen csak árnyalatnyi hatalmaskodással szólt hozzájuk.
- Szatjaván! – sikított fel Szávitri. Majdnem elájult, amikor meghallotta a férje nevét.
– De ő erős és egészséges, és nagyon szeretjük egymást. Miért kelleni meghalnia?
–Minden úgy lesz, ahogy lennie kell – Felelte Jama közönyösen, meg rándítva a vállát.
– Ha viszont csak ennyire izgat, miért nem viszel el valaki mást? – Kérdezte erre Szávitrit, miután újra vágit az esze.
– Vannak beteg és nyomorult emberek, akik azért könyörögnek, hogy a halál hozza el nekik a megkönnyebbülést. Menj el hozzájuk, és hagyd békén a házamat!
– Itt várok – ismételte Jama, akit nem hatott meg Szávitri kifogása, sem a szeméből patakzó könnyek. Jama arca olyan világot tükrözőt, amelyben semminek sem volt neve, és semmi sem ismert irgalmat. A fiatalasszony visszaviharzott a házba. Fel-alá járkált, elkeseredve a gondolattól, hogy a férje hazaérve a végzetével fog találkozni. Tigrisek rettegtek Szatjaván baltájának a suhintásától, most azonban itt ül egy ellenség, akit semmiféle penge nem érinthet. Aztán kétségbeesésében támadt egy ötlete. Köpönyeget, dobot a vállára, és a hátsó ajtón át ki szaladt az erdőbe. Szávitri hallott róla, hogy a hegyen van egy szent hely, egy üreg a földben, amelyet egy fügefa gyökerei alakítottak ki, és akkora, mit egy barlang. Egy híres szentember élt ott, akinek majd a segítségéért könyörgött. Az oda vezető utat azonban nem ismerte, ezért nem sokára azt vette észre, hogy vadcsapásokat és vízmosásokat követ. Félelmében oly erőltetett iramba haladt, hogy csak levegővel és erővel bírta, és így kalandozott egyre magasabbra, amíg végül teljesen kimerült. Összerogyott, és a földön aludt egy ideig, meg sem tudta volna mondani, hogy meddig. Amikor egy napsugár fényére kinyitotta a szemét, hatalmas fügefa lábánál találta magát. A gyökerek között tátongó nyílást kémlelte, aztán izgatottan bekukucskált. Mielőtt összeszedhette volna a bátorságát, hogy bemenjen, valaki kikiáltott.
– Menj innen! Oly harsányan szólt a hang, és annyira váratlanul érte Szávitrit, hogy felpattant.
– Nem mehetek – felelte ijedten. Elmagyarázta kétségbeejtő helyzetét, ám a hang a sötétből azt mondta:
- Miben volnál te más, mint a többi ember? A halál a bölcsőtől a sírig mindig két lépéssel mögöttünk jár. könnyek gyűltek Szávitri szemében.
– Ha bölcsebb vagy, mint a közönséges emberek, biztosan tudsz ennél többet is mondani nekem. – Alkudoznál a halállal? – kérdezte a hang.
–Senkinek sem sikerült, aki megpróbálta. Szávitri méltósággal felegyenesedett, és kitörölte szeméből a könnyeket.
– Akkor a férjem helyet Jama engem vigyen el. Igaz, amit mindenki mond. A halál elkerülhetetlen. Csak abban reménykedhettem, hogy engem öl meg. és életben hagy valakit, aki nem érdemel halált.
– Higgadj le szólt a hang, ezen túl már kevésbé szigorúan.
– Van megoldás. Szávitri mozgolódást hallott a sötétségben. És a szentember előbujt a barlangjából. Aszkéta volt, vékony testét csak ágyékkötő és a szerzetesek selyemkendője borította, amelyet a vállára vetett. Ennek ellenére meglepően fiatalnak tűnt, és Ramana néven mutatkozott be a fiatalasszonynak.
– Te tudod, hogyan győzhető le a halál? – kérdezte esdeklő hangon Szávitri. Ramana szerzetes hunyorgót a napfényben, és egy pillanatig nem vett róla tudomást. Megfejthetetlen tekintettel nézet Szávitrire, majd lehajolt, és felvett egy kopott nádfurulyát, amely a földön hevert.
– Gyere – mondta.
–Talán tanulhatsz valamit. Nem ígérek semmit, de látom, hogy meglehetősen elkeseredett vagy. Majd mintha elfeledkezett volna róla, játszani kezdett a furulyáján, és elindult a közeli vadcsapáson. Szávitri döbbenten és zavarodottan állt egy pillanatig, de ahogy a furulya hangja beleolvadt az erdőbe, nem volt mit tenni utána szaladt. Ahogy egyre feljebb barangoltak a hegyre, Szávitri mindinkább nyugtalanság fogta el Ramana szerzetes azonban ügyet sem vettet rá. Letért a vadcsapásról. és elindult egy vágaton, amely néhány hatalmas szikla között húzódott, majd szem elől tűnt. Szávitri fáradságosan utána vonszolta magát, és meglátott egy patakot, amelynek a partján Ramana leült. Elővette nádfurulyáját, amelyet sáfránysárga köpönyegébe rakott, és újra játszani kezdett.
– Nem csal mosolyt arcodra a zeném? – kérdezte, miután látta Szávitri nyugtalan tekintetét, aki csak arra tudott gondolni, hogy otthonában a halál ura vár rá.
–Alig van időnk – kezdte esedezve.
– Taníts meg arra, amit tanítanál.
– Mi lenne ha, megtanítanám neked, hogy mi a gyógyír a halálra? – hökkent meg Szávitri.
– Akkor hiszel a szóbeszédnek. mit szólnál, ha azt mondanám, hogy sohasem voltál boldog? Hinnél nekem?
– Természetesen nem. Ma reggel, mielőtt ez a szörnyűség elkezdődött volna, még boldog voltam.
– Mindannyian emlékszünk arra, amikor boldogunk-voltunk – biccentett Ramana -, és senki sem tudta az ellenkezőjéről meggyőzni minket. Had kérdezek hát valami mást. Emlékszel-e arra, hogy nem éltél?
– Nem – felelte Szávitri határozatlanul.
– Erőltesd meg magad. Vidd vissza az elmédet oda, amikor még nagyon, de nagyon pici voltál. Minden erőddel próbálj meg emlékezni arra, hogy nem éltél. Ez fontos, Szávitri.
– Rendben. Szávitri mindent megtett, de persze nem volt emléke arról, hogy nem élt.
– Talán azért nem emlékszel rá, mert mindig éltél – mondta Ramana, és egy sáskára mutatott, amely a feje fölött kapaszkodott az ágba.
– Ha látsz egy sáskát hétévnyi alvás után előmászni a földből, ez azt jelenti, hogy addig halott volt? Szávitri megrázta a fejét.
– Te mégis csak azért hiszed, hogy megszülettél, mert a szüleid láttak előbújni az anyaméhből. Azt hitték tanúi voltak a pillanatnak, amikor létezésed elkezdődött, ezért azt a hírt terjesztették, hogy megszülettél. Szávitrit megdöbbentette ez a gondolatmenet.
– Nézd ezt a patakot – erősködött Ramana.
–Csupán egy kis szakaszát látod, de állítanád-e, hogy tudod, hol kezdődik vagy végződik? Jól figyelj rám, Szávitri. Hajlandó vagy hinni a halálban, mert hiszel a szülésben. Ez a kettő együtt jár. Felejtsd el az ilyen szóbeszédet, hogy valaha is születtél. Ez az egyetlen gyógyír a halára. Ramana felállt, és visszarakta furulyáját köpönyegébe: indulni készült.
– Hiszel nekem?
– Hinni akarok, de még mindig félek –vallotta be Szávitri.
–Akkor folytatjuk. Ramana elindult. Szávitri pedig követte, és eltöprengett a mondottakon. Vatathatatlannak tűnt, hogy ha sohasem született, akkor nem is halhat meg. Csakugyan igaz lehet ez?
– Nem építhetjük valóságfelfogásunkat olyasmire, amire nem emlékszünk, csak arra, amire igen – hallotta meg a lány gondolatait Ramana.
- A létezésére mindenki emlékszik; senki sem emlékszik olyasmire, hogy nem létezett. Szávitri egy pillanattal később gyengéden megérintette a karját.
– Játssz még nekem, kérlek. Szeretnék a boldogságomra emlékezni. Már két órája járták az erdőt, amikor Szávitri és Ramana elágazáshoz ért az ösvényen.
–Ha arra megyünk tovább, Jama kastélyához érünk. Tudtad, hogy a halál ilyen közel lakik? – kérdezte Ramana.
– Jobb volna nem tudni – borzongott meg Szávitri.
– Csakugyan? – kérdezte Ramana, aki őszintén meglepettnek tűnt.
– Véletlenül botlottam a kastélyba, amikor egy nap arrafelé kóboroltam. Nagyon szerettem volna szemtől szembe találkozni a halállal. Szávitri már annak az említésétől is megijedt, amitől olyannyira rettegett. Ramana feléje nyúlt, és megfogta a kezét.
– Gyere, séta közben elmesélem. Erős marka volt. és Szávitri valamennyire megnyugodott. mintha a férfi ereje átszivárogna belé.
– Azonnal tudtam, hogy Jama otthonára akadtam- folytatta Ramana -, mert vasdárdákra tűzött koponyák vették körül a kaput. Leültem hát, és vártam házigazdám felbukkanására. Egy álló napon át és a következőn is vártam. Jama csak harmadnapra ért haza. Amikor meglátott, elcsüggedt.
– Három teljes napon át várakoztattalak a kapumon kívül – mondta.
– Még a halál sem szegheti meg a vendégszeretet szent fogadalmát. Ezért teljesítem három kívánságodat, minden napért egyet.
– Ez nagy örömömre szolgál – feleltem neki –, mert régóta meg akarlak ismerni téged, a teremtett világ minden lényének legbölcsebbikért. Jama uralkodóhoz, méltón bólintott.
– Az első kívánságom az volna – mondtam -, hogy megtudjam, milyen úton jutok haza. Nem vagyok bolond, és nem kívánok mindörökké veled maradni.
– Ha arra indulsz, amerre a nap kel, megtalálod a visszautat az élőkhöz – mutatott Jama elmosolyodva kelet felé.
– A második kívánságom az, hogy megtudjam, éreztél-e valaha szeretetet. Jama már nem tűnt annyira elégedettnek, vonakodva ugyan, de válaszolt. –
A szeretet feladta a teremtést; az enyém a pusztítás. Ezért nincsen szükségem szeretetre. Ezt hallván megsajnáltam Jamát, ám ő büszkén szegezte rám tekintetét, lefitymálva a szánakozás minden kísérletét.
– Most pedig kapd magad, had halljam a harmadik kívánságodat.
– A nagy bölcsek azt állítják, hogy a lélek a halál után is él. Igaz ez? Jama arckifejezése elsötétült. Fröcsögött a nyála a dühtől, de nem volt mit tennie, válaszolnia kellett.
– Elmondom neked az igazat – kezdte.
– Két út van az életben: a bölcsesség és a tudatlanság útja. A bölcsesség útja az Én keresése. A tudatlanság útja az élvezet keresése. Az élvezet, minthogy az érzékek szülötte, múlandó, és minden, ami múlandó, a halál uralma alá tartozik. A tudatlanok ezért a karmaim közé kerülnek. Az Én azonban a halhatatlanság fénye, noha bennük van, sehol máshol. Az Én nem más, mint lelked fénye. Most menj. Jama örülni fog, hogy soha többé nem látja az ábrázatodat. És azzal fennhéjázó ellépdelt, hogy kidühöngje magát. Szávitrit lenyűgözte a történet, de valami fejtörést okozott neki.
– Hogyan kerülheti el figyelmünket a lélek, ha a fénye bennünk ragyog? Ramana megállt, és körbepillantott. Észrevett egy pocsolyát az ösvény mentén, és odahúzta Szávitrit. Látod a napot tükröződni abba a pocsolyában?
-Látom – bólintott Szávitri.
– Akkor figyelj. Ramana belépett a tócsába, így felkavarva a sarat, és a víz addig sima felszíne zavarossá vált. – Még mindig látod a nap tükörképét? Szávitri elismerte, hogy nem. – Ezért nem találják az emberek a lelket – mondta Ramana.
– Az elme folytonos tevékenység és zavarodottsága elhomályosítja. Amikor eltüntettem a nap tükörképét, nem öltem meg a napot. A nap örökkévaló, és semmit sem tehetek, ami elpusztíthatná. Most már ismered a lélek titkát, amelyet még a halál sem pusztíthat el. Szávitri komoly lett. és gondolkodásba esett. – Bárcsak elhinném.
– Még mindig félsz – mondta Ramana szelíden -, de egyvalamit tanulj meg: ha a valóságot akarod látni, ne bízz a tükröződésben. Szávitri elgondolkodva bámult maga elé, ahogy folytatták útjukat, kezét lágyan a szerzetesében tartva. Amióta csak elszaladt otthonról, Szávitri a perceket számolta, hogy mikor ér haza Szatjaván a favágásból. Most azonban némileg elcsendesedett az elméje, és nemcsak Ramana bölcsességének vagy az erdő csendjének a hatására. A sorsnak terve van vele. Körbe-körbe vezeti, amíg végül úgy érzi, hogy Szávitri képes egyedül szembenézni Jamával. Azon a reggelen csak az lebegett lelki szemei előtt, hogy szeretett férjét hazaérve utoléri végzete, most viszont nem látott semmit. Ez jó jel lehetett, mert Ramana megszólalt:
- Nem ígérhetem, hogy megmentjük Szatjavánt, de voltak, akik megmenekültek a haláltól.
– Beszélj – dobbant meg Szávitri szíve. –
Emlékszem egy fiúra, aki szörnyű átokkal született. Egy nagy risi volt az apja, a legtiszteletreméltóbb sok mérföldes körzetbe. A risi fiúra vágyott, ám a felesége meddő volt. Végül úgy határozott, hogy kér egy gyermeket istentől. Csak a legbölcsebbek tudják, hogy Isten azért teremtette, hogy mi rendelkezünk vele, és ne Ő velünk. A risi azonban igen türelmes volt, és évekig kérlelte Istent, hogy adjon neki egy fiút. Isten végül megjelent előtte, és így szólt: Adok neked utódot, de választanod kell. Száz fiút akarsz, akik hosszú ideig élnek, de ostobák lesznek, vagy egyet, aki értelmes, ám fiatalon meghal?” A risi habozás nélkül az értelmes fiút választotta, akinél Isten úgy rendelte, hogy a tizenhatodik születésnapján meghaljon. A risi és felesége határtalan örömére az asszony várandós lett, és fiúnak adott életet. A fiúcska kivételesen okos gyermekké cseperedett, és szülei, ismervén az átkot, amellyel született, annál gyöngédebben szerették. Szándékukban állt idejében felvilágosítani sorsáról, ám ahogy teltek az évek, valamiképp mindig letettek erről. Aztán elérkezett a fiú tizenhatodik születésnapja, és ő a sorsáról még mindig nem tudott semmit. Amikor az apja előtt térdelt, hogy áldását fogadja, a risi azt mondta neki ,,Azt akarom, hogy mellettem maradj, és ezen a napon ne lépj ki a házból.” Fia nem tudta mire vélni a dolgot, különösen, hogy könnyeket látott apja szemében. Engedelmesen mellette volt egész nap, ám a risit félrehívták egy pillanatra, és a fiú lehetőségét megragadva kisurrant a hátsó ajtón. Születésnapján áldozatott kellett bemutatni Istennek, amit még az apja sem tagadhatta meg tőle. Amikor a templomba ért, és megállt az oltás előtt, még nem vette észre, hogy Jama követte oda. Nála volt a kötél, amellyel csapdába ejti áldozatait, és ezt most a fiú feje fölé dobta, hogy kifejezze háláját az élet ajándékáért. Jama kötele célt tévesztett, és az oltáron álló szent szobrokon akadt meg, amelyek a földre zuhantak. Amint darabokra törtek, e sértésen feldühödve Isten ugrott elő. Kirugdosta Jamát a templomból, és elengedte a fiú halálos ítéletét. Egyesek azt mondják, hogy halálra rugdosta Jamát, de újra életet adott neki, mert rájött, hogy az emberek túlságosan hozzászoktak a halálhoz, és nincsenek meg nélküle. Szávitri elmélyülten hallgatta a történetet. Megérzése azt súgta, hogy a fiú nem más volt, mint maga Ramana, de úgy döntött, hogy erről nem tesz említést.
– Mit tanult ebből a fiú? – kérdezte inkább.
– Ha a halál eljön érted, engedd, hogy Isten kapja el helyetted – hangzott Ramana válasza.
– Ha Isten benned van, Jama kötele mindig célt téveszt. Ez a titok, hogy miként menekülhetünk meg a karmai közül. Mindeközben egy virágoktól pompázó rét mellett haladtunk el, amely egy tisztáson terült el. – Pihenjünk le itt egy kicsit. Annyira ideges voltam, hogy már el is felejtettem, milyen hálás vagyok az életemért. – Remek ötlet Szávitri. Leültek a délutáni napsütésben, amely ragyogó aranyszínűre változtatott minden virágot, és Szávitri a lelkéről elmélkedett.
– Jama vajon a bolondját járata saját magával? – tűnődőt Ramana.
– Nem vitás, hogy mindenki mással ezt teszi.
– Úgy beszélsz, mint ha valamilyen cselfogást alkalmazna – mondta Szávitri. Nyugtalanította, hogy már ilyen régóta az erdőben voltak. Tudta, hogy fogy az idő.
– Jama csakugyan csellel él – helyeselt Ramana.
– Ha tudod ezt, nem futsz el előle. Ramana elhallgatott, mintha valami köztudott dolgot jelentett volna ki.
– Mutasd meg nekem, mi a csel – kérte Szávitri.
– Rendben. Elmesélem neked a majom történetét, amely egy kastélytorony kis szobájába volt zárva. A szobában semmi sem történt, és a majom sehogy sem lelt nyugalmat. Csak azzal szórakoztathatta magát, hogy odament az ablakhoz, és onnan bámult ki a világra. Ez egy ideig elterelte a figyelmét, de aztán újra a helyzetén kezdett gondolkodni. hogyan került ebbe a toronyba? Miért fogták el, és rakták oda? Egyre borúsabb lett a hangulata. Nem volt mit tennie, nem beszélhetett senkivel. Gondolatai mindinkább fokozták komorságát. Mintha ráomlottak volna a szoba falai; a majom szorongva verejtékezni kezdett. ,, Ó ne! – döbbent rá hirtelen.
– Nem is szobában vagyok, hanem a pokolban.” Komorságát aggodalom váltotta fel, az aggodalom pedig gyötrő kínná fajult. A majom mindenütt démonokat látott, amelyek az elképzelhető összes fájdalommal őt kínozták. „Ez az. Az örök pokolba jutottam.” Így hát folytatódtak gyötrelmei, amelyek egyre rosszabbak lettek. A majom azonban fokozatosan hozzászokott a kínzáshoz. Mennyi idő telhetett el? Nem emlékezett rá, de kezdte magát jobban érezni. Tényleg, nem is olyan szörnyű ez a szoba. Ami azt illeti, igen kellemes egyedül nézni az ablakból a mindenféle izgalmas dolgot, ami odakint történik. A démonok lassan abbahagyták a majom kínzását, és elvonultak. Még jobban érezte magát, és hamarosan eljött a nap, amikor derűlátó érzései támadtak. Egyre jobb lett a kedve, és aztán… Nyilván tudod, hogyan folytatódik a történet – szakította félbe a mesét Ramana.
– A majom a menybe jut – bólintott Szávitri.
–Pontosan. Egyre jobban és jobban érzi magát, mígnem a Paradicsomba képzeli magát, és már nem démonok büntetik, hanem angyalok nyugtatgatják.
– És ez addig tart, amíg újra unatkozni nem kezd – vette közbe Szávitri. Ramana bólintott.
– A majom az elme, amely egyedül ül a fej tornyában. Ahogy az elme tágul örömében, és összehúzódik fájdalmában, minden lehetséges világot megteremt, és minduntalan felül saját teremtményeinek. A majom egy ideig hinni fog a mennyben, ám megjelenik az unalom, amely az elégedetlenség csírája lévén kirántja őt a mennyből, és ismét pokolra juttatja.
–Tehát mindannyian csapdában vagyunk – mondta Szávitri, akit érzékenyen érintett mindez.
– Csak ha elfogadod, hogy csapdába vagy. Nem mondtam, hogy a torony le volt lakatolva – felelte Ramana. – A kastély falain kívül végtelen térség terül el. Elviheted az elméd a falakon túlra. Kint a szabadság vár, és ha eléred, soha többé nem kell a pokolba vagy a menybe jutnod. Végtelenül hálás vagyok mindazért, amire megtanítottál – mondta Szávitri. Már esteledett, és az igazat megvallva kezdte feladni a reményt, hogy hazaér. – Beletörődtem, hogy egyedül kell élnem, és talán újra eljöhetnénk hozzád, hogy tanuljak még tőled.
– Létezik-e olyan, hogy valaha is egyedül van valaki? – szólalt meg Ramana. Az erdőt bíborszínű árnyak burkolták be, és Szávitri nem látta világosan az arckifejezését.
–Egyedül érzem magam – mondta.
– Az érzések sokszor nem megbízhatók – mutatott rá Ramana. Hirtelen susogásra lettek figyelmesek az ösvény melletti bokrok felől. Szávitri hátraugrott. –
Mi volt ez? – kiáltotta, és kezdett ismét elhatalmasodni rajta a nyugtalanság.
– Kísértetek – bökte oda Ramana. – Itt, az idő, hogy találkozz velük. Mivel jártak már ennek az életnek a határain túl, a kísértettek és a szellemek sokat taníthatnak. Mozdulatlanul állt, és intett Szávitrinek, hogy maradjon csendben. Szávitri megdermedt, és a hideg futkosott a hátán. Egy pillanattal később előbukkant valaki az erdő homályából
– Egy kislány totyogott feléjük, nem lehetett több kétévesnél, de feléjük sem nézett.
– Ne tedd! – figyelmeztette Ramana, aki arra számított, hogy Szávitri odaszalad, és felkapja a gyerkőcöt. A kislány kifejezéstelen arccal körbepillantott, majd átment az ösvényen, és újra eltűnt az erdőben.
- Felismered? – kérdezte Ramana.
– Nem, hogyan is ismerhettem volna fel? – Szávitri zavarban volt, és felkavarta, aminek az imént a tanúja lehetett. Ramana nem válaszolt egyből. csak ennyit mondott:
- Többen is vannak. Vonzod őket. Ahogyan ezt kimondta, megjelent egy másik kísértet, ez alkalommal egy négyéves forma kislány. Szávitri megdöbbent.
– Öt ismered? – kérdezte Ramana.
– Ez én vagyok! – mondta Szávitri, mire a kísértet feléje nézett egy pillanatra, mielőtt továbbvonult volna.
– És a kisebbik is én voltam? Ramana bólintott.
– Minden korábbi éned, amelyet magad mögött hagytál, kísértet. Tested már nem gyermek teste. Gondolataid, vágyaid, félelmeid és reményeid mind megváltoztak. Rettenetes úgy haladni, hogy halott énjeink belénk kapaszkodnak. Engedd el őket. Szávitri szóhoz sem jutott. Egymás után jelentek meg kísértetmásai. Látta a tízéves kislányt, aki az anyja mellett csücsült a konyhában, a tizenkét évest, aki elpirulva beszélt egy fiúval, és a szenvedélyes fiatal nőt, akinek minden gondolatát Szatjaván, az első szerelme töltötte ki. Az utolsó kísértet volt a legrémisztőbb, mert olyan volt, mint a tükörképe, vele azonos korú, és pontosan ugyanolyan kendőt viselt, mint amilyen ő dobott le magáról, amikor elmenekült otthonról.
– Látod, már a mai éned is kísértet – mondat Ramana. –
Mit taníthatnak neked? – szólalt meg Szávitri, miután az utolsóalak is visszaolvadt az erdőbe.
– Azt, hogy a halál életed minden pillanatában veled volt – válaszolta Ramana.
– Mindennap ezernyi halált éltél túl, ahogyan régi gondolataid, sejtjeid, érzelmeid és még korábbi önazonosságod-tudatod is a múlté lett. Mindenki a másvilágon él ebben a pillanatban is. Mitől félhetnének akkor, vagy miben is kételkedhetnének?
– De annyira valóságosnak tűntek – mondta Szávitri.
– Igen, mint az álmok – felelte Ramana.
– De te itt és most élsz, nem a múltban. Szávitri még sohasem látta így magát, és a látvány visszaadta a bátorságát.
– Még mindig eltökélt szándékom legyőzni a halált, mert újra a karomban akarom tartani Szatjavánt. De ja Jaman győz, nem fogok ragaszkodni egy kísértethez. Legalább ennyivel bölcsebb lettem. Az igazat megvallva Szávitrit nem lepte meg teljesen, mindaz, amit Ramana mondott neki. Úgy nevelték, hogy higgyen a lélekben. Hallott róla, hogy a felsőbbrendű én, vagy ahogyan az Úr Krisna nevezte, a „belül lakozó”, hallhatatlan. Ám ezek a leckék most távolinak tűntek.
– Honnan tudhatom, hogy van lelkem? – kérdezte.
– Nem láthatod, és nem érintheted – mondta Ramana.
– A lelked suttoghat neked, de akkor is csak a saját visszhangodat hallanád.
– Akkor lehet, hogy a lélek csak kitaláció? – kérdezte Szávitri elbizonytalanodva.
–Nem kitaláció, csupán mert láthatatlan – felelte Ramana. Odanézz! Egy fénynyalábban két bokor közt feszülő, bonyolult pókháló rajzát lehetett kivenni. Csillogott, és a legenyhébb szelőbben is hullámozva mozgott. – Egy pók alkotta ezt a hálót – mondta Ramana. A művét látod, a pókot viszont nem. Egy apró fonalat tart, amely elárulja neki, ha valami beleakad a hálóba. Hova tűnt a pók? Amíg a kapcsolat fennáll, ennek nincs jelentősége.
– De talán mégiscsak képzelem, hogy van lelkem – makacskodott Szávitri.
– Ó, de hát épp ez a csoda. Ramana arca hirtelen felragyogott a lelkesedéstől.
– A természet elképzeli a pókokat. Kicsiket és nagyokat, simákat és szőrösöket, levegőben, vízben és földben élőket, feketéket, fehéreket, és a kettő között mindenféle árnyalatban. gondolj a kis pókokra, amelyek tavasszal ökörnyálon szállnak, míg az óriási, vízben élő pókok a tó fenekére merülnek, és halat fognak. Bolondság azt gondolni, hogy a pók valamilyen dolog. Különféle tulajdonságok mozgó örvénye, amely szüntelenül változik és lenyűgöző. Ilyen a lélek is. Bármilyennek képzeled, olyan jelleget ölt, és a lehetőségei még így is korlátlanok maradnak. Amikor azt kérdezed: „hol van a lelkem?”, erre nem egy hely, hanem egy lehetőség a válasz. bárhol van is a lélek, van, volt és lesz. Ramana még mindig a napfényben hullámzó hálót nézte, és lelkesedése kezdett átragadni Szávitrire is. Nem tudhatta biztosan, hím vagy nőstény volt-e, ám ez mit sem változtatott azon, hogy valóságosnak gondolta. Arról sem volt elképzelése, hogyan nézhet ki a lelke, vagy mi lehet a halálon túl. Mindössze egy láthatatlan fonal volt. Vajon elég ennyi? – Igen – szólalt meg Ramana -, ma jól figyeltél. Tanulsz. Szávitri kissé kételkedve elmosolyodott. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Belesüppedt egy hullámos mohaszőnyegbe, és behunyta a szemét. Elméje apránként lelassult, mígnem azt is elfelejtette, hogy hol van, vagy milyen veszéllyel néz szembe. Elegendő volt egyszerűen aludnia. Amikor felébredt, Szávitrinek azonnal feltűnt, hogy ismét a fügefa alatt vannak, ahonnan elindultak. Felült, és hunyorgott a feje felett ragyogó nap fényében. Hogyan lehetséges, hogy ilyen magasan jár az égen? Ekkor meglátta Ramanát. aki előtte állt, és kifürkészhetetlen tekintettel figyelte.
– Még nem indultunk el –mondta.
–Szatjaván csak órák múlva ér haza. Szávitri erőtlenül talpra állt, és úgy bámulta a szerzetesre, mintha egy varázslót látna.
– Mit műveltél?
– Kimerültél – vonta meg a vállát Ramana.
– Elaludtál. Nem én tehetek róla, hogy termékeny álmod volt. Azzal szó nélkül felkapta a furulyáját, pontosan úgy, mint korábban, és elindult. Szávitri ezúttal habozás nélkül követte. Nem a hegy teteje felé tartó ösvényen mentek, hanem lefelé indultak. Ramana kisvártatva megszólalt:
- Fiatalkoromban volt egy vándor jövendőmondó, aki sátrat állított a Gangesz mellett. Minden hívő ember Benáreszben akar meghalni. Családjuk eljön megadni neki a végtisztességet, ezért a jövendőmondók jól kereshetnek, főleg ez az illető, akinek különlegessége abban állt, hogy megjósolta az emberek halálának a napját. Én azonban nem voltam hajlandó elmenni hozzá.
– Miért – kérdezte Szávitri.
– Már akkor is más voltam – nevetett Ramana.
– Azt mondogattam, hogy nem nehéz látni a jövőt. Én olyan jóshoz megyek, aki jelent látja. azt a legnehezebb meglátni, ami itt és most van.
–Ezt kifejtenéd?
– Hallottál már Májáról?
–Persze. Ő a káprázat istennője.
– No, igen – mondta Ramana,
- de ki a káprázat? Egyfajta varázslat, amely elrejti előlünk a valóságot? Hadd mondjak egy példát. Ha mutatnék neked egy darab jeget, egy gőzfelhőt és a hópehely alakja nem tévesztett meg. Megragadtad a lényeget, ami nem más, mint hogy mindegyiket víz alkotja. Ha nemmel felelsz, hittél a káprázatnak. Figyelmedet a jég, a gőz és a hópehely ragadta meg, a lényeg pedig elkerülte. Félrevezetésedhez nem volt szükség semmiféle istennőre. Hagytad megzavarni elmédet. Ugyanígy van, a lélekkel is Nézzük az embereket, és emez szegény, amaz gazdag, őt szeretem, de őt utálom. Ám mégis mindegyikük átman, ugyan az a lény végtelenül sok alakban.
– Tehát te ezt látod? – kérdezte Szávitri.
– Úgy van, és te is ezt láttad, amikor beleszerettél Szatjavánba – mondta Ramana, és mélyen a szemébe nézett.
– Mindent tudok rólad, hercegnő. Szávitri erre elpirult. Ramana valamiképpen kiderítette a titkát. Hercegnőnek született, egy gazdag és hatalmas király legkedvesebb lánya volt. Elérve a kort, amikor már ideje volt már megházasodnia, ragaszkodott hozzá, hogy ő találjon magának megfelelő férfit, ezért apja, minden aggodalma ellenére, egy csoport nemesembert kíséretében elküldte, hogy ráleljen a szívének kedves férjre. Szávitri átkelt testőreivel a sűrű erdőn, és véletlenül egy favágó kunyhója akadt útjukba. amint megpillantotta az alázatos szegény Szatjavánt, elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, ő lesz a férje. Amikor Szávitri közölte, hogy ki a választottja, igen nagy csalódást okozott apjának. De miután a király találkozott Szatjavánnal, és látta, milyen jószívű és nagylelkű, s mennyire őszintén szereti Szávitrit, kelletlenül ugyan, de elfogadta lánya döntését. Ekkor nyugtalanító dolog történt. Az esküvőjük napját megelőző három éjjelen Szávitri Jama urassággal álmodott, aki minden alkalommal ugyanazt mondta neki: pontosan egy évvel a házasságkötésük után Szatjaván meg fog halni.
–Tehát már tudtad – mondta Ramana.
– Mégis úgy döntöttél, hogy olyasvalakivel házasodsz össze, aki halálra van ítélve.
– Mert szeretem – mondta visszafojtott hangon Szávitri.
– És mi az igaz szerelem, ha nem a másik lelkének a felismerése? Ha átlátsz minden káprázaton, amellyel Mája kikövezte előtted az utat, mindig bensőséges viszonyban maradhatsz Szatjaván lelkével. Sohasem veszíted el ezt a kapcsolatot, történjék bármi a testével. Ramana finoman megérintette Szávitri homlokát, aki előtte abban a pillanatban a Gangesz partján lángoló halottégető máglyán fekvő testek jelentek meg, amelyek hamvait magával vitte a szél.
– A szem csak ezt látja – súgta neki Ramana –, a lelket azonban sohasem pillantotta meg, és mivel nem látunk semmit, hiszünk a halálban. Hagyta, hogy Szávitri magába szívja ezeket a szavakat.
– Gondolod, hogy most már képes vagy nem hinni a szemednek? Szávitri bólintott, és egy pillanatig úgy érezte, hogy Szatjaván lelke összeolvad az övével, mint azon a napon, amikor először találkoztak. Nézd csak, látod azt ott? – szólt Ramana. mag elé mutatott, ahol Szávitri kis füstgomolygót látott a fák fölött.
– Tűzhely füstje? – találgatott.
– Kövesed, és nézd meg. Itt várlak, amíg visszaérsz – mondta Ramana, és kényelmesen elhelyezkedett egy farönkön. Így hát Szávitri elindult a füst irányában. Hamarosan azt vette észre, hogy a fák leégtek, ökrösszekerek roncsait és pusztítás nyomait látta mindenütt. Kis idő múlva egy kihalt faluban találta magát. Egy szomszédos királyság katonái törtek be, és porig rombolták a vidéket. A faluban csak parázsló hamu maradt minden házból, kivéve egyet, amely érintetlenül állt. Szávitri oda sétált az ajtajához, ahol egy öregasszony ült.
– Körös-körül minden romokban hevert – szólt hozzá meghajolva.
– Hogyan lehet, hogy a maga háza épen maradt?
– A faluból minden férfi elment harcolni. Amikor jöttek a katonák a fáklyáikkal, hogy kiraboljanak és felgyújtsák a házamat, azt mondtam nekik: „gyertek, csak gyertek, mert senki sem olyan bátor, hogy betegye a lábát ide. Mindenki skarlátos a házban, segítsetek hát gondját viselni a családomnak.” Erre úgy megijedtek, hogy egy tapodtat sem voltak hajlandók közelebb jönni, és elinaltak. Szávitri benyúlt a szárijában, és talált egy apró érmét, amelyet az öregasszonynak adott. Visszament ugyanazon az úton, amelyen jött, és megtalálta a helyet, ahol Ramanát hagyta.
– Miért küldtél oda? – kérdezte tőle.
– Az öregasszony egy egész hadsereget elhajtott egyetlen szóval: skarlát – válaszolta Ramana.
– A bölcs tudja, hogy a Halált is el lehet hajtani egyetlen szóval: vagyok.
– Ezt nem értem – Szávitri még inkább zavarba jött, amikor az égre pillantva látta, hogy a füstgomolyag eltűnt. – Az a falu csak egy jelkép volt – mondta Ramana.
– A baj és a bánat jelképe?
– Nem, hanem a múlandóságé. Jól figyelj, Szávitri. ebben az életben nincs állandóság. A javak jönnek és mennek, akár az emberek. Valamiképpen megbirkózunk a temérdek veszteséggel. Hogyan? Abba az elképzelésbe kapaszkodunk, hogy mi állandóak vagyunk, és a világunk öröké létezni fog. De éppen ez a tévút. A halál mohó, és oly féktelenül akar mindent elpusztítani, mint egy megszálló hadsereg. Csak nyújtsd ki felé a kezed, és mond: vagyok. A halál ekkor meghátrál, mert nincs mit elpusztítania. A vagyok, nem rendelkezik javakkal, nincsenek elvárásai, nincs mibe kapaszkodnia. Ám mégis ez minden, ami vagy, és amire valaha szükséged lehet ebben a világban vagy az eljövendőben. Ramana higgadt határozottsággal beszélt, és ez segített Szávitrinek.
– Az öregasszony hazudott, amikor azt mondta, hogy a házban skarlát van. Amikor azt mondta, hogy vagyok, neked igazat kell beszélned. Azt hiszem, már majdnem készen állsz – mondta szelíden Ramana.
– Hogy tehetem igazzá?
– Ez ne nehéz. Amikor boldog vagy, mélyedj magadba, és érezd azt, aki megtapasztalja a boldogságot. Amikor bánatos vagy, mélyedj magadba, és érezd azt, aki meg tapasztalja a bánatot. Mindkettő ugyanaz. Van egy apró mozdulatlan pont, amely mindent figyel mindennek a tanúja. Légy együtt ezzel a mozdulatlansággal, amikor csak teheted. Vedd észre ahelyett, hogy elsiklanál felette. A meghittség a leghatalmasabb szövetségese. Maga a vagyok a lényed. Semmi sem idegen számukra abban, hogy egyszerűen vagyunk. Az apró mozdulatlan pont először nem lesz nagy tapasztalat, ám határtalan nagyra nőhet. Amikor meghalsz, és már nincs mibe kapaszkodnod, a vagyok, tölti majd be az egész mindenséget. A bölcsesség minden korban újra és újra elismételték ezt. Azonban nem szabad másodkézből elfogadnod az igazságot. Találd meg önmagadban, aki azt mondja, hogy vagyok, és kitágulva betölt téged. Ha ez megtörtént, biztonságban vagy. Lényed azonos lesz a lelkeddel. Szávitri bízott Ramanában, de ahogy teltek az órák, ismét aggódni kezdett az idő miatt. Haza kellett érnie, hogy szembenézzen Jamával, és csak az a kép lebegett a szeme előtt, amint Szatjaván erős teste Jama egyetlen pillantására kihűl és élettelené válik. Mindenemet elveszíteném, gondolta.
– Félelemmel tölt el, ha arra gondolsz, hogy mindent elveszítesz? – fordult felé Ramana, akinek szemlátomást nem okozott nehézséget a lány gondolataiban olvasni.
– Természetesen – felelte Szávitri szánalomra méltóan. Ramana maguk elé mutatott. Az úr mellett egyszerű szentély állt, amelyet itt, az erdőben emelt valaki. Az oltár fenyőágai egy Visnu-szobornak nyújtottak menedéket. Szávitri tudta, hogy Visnu az életet fenntartó isteni aspektus, ezért sietve előreszaladt, és vadvirágokat szedett adományként az oltárra. Ez Biztosan jel, gondolta. Ramana nem ment utána, amikor Szávitri fejet hajtva könyörgött Visnuhoz segítségért. Bármit megteszek, gondolta esedezve. Amikor felemelte a fejét, maga Visnu állt előtte. Szávitri lenyűgözve nézte.
– Tehát bármit megteszel, ha megmentem a férjedet? – kérdezte.
– Bármit – felelte buzgón.
– Akkor menj a folyóhoz, és hozz nekem inni! – Mondta Visnu. Szávitri úgy tett, ahogy ígérte. Sehol sem látta Ramanát, de emlékezet rá, hogy eljöttek a folyó mellett, amely a közelben volt. A víz mellé térdelve azon töprengett, hogy miben vihetne vizet, amikor meglátott valakit a parton. Szatjaván volt az! Határtalan boldogsággal, könnyekben kitörve futott oda hozzá. Szatjaván átölelte, és megkérdezte, mi a baj? Szávitri elcsukló hangon elmondta neki, milyen veszély fenyegeti.
– Akkor az volna a legjobb, ha soha nem mennénk haza –jelentette ki Szatjaván. Gyengéden kézen fogta Szávitrit, és elindultak a folyó mentén, mígnem észrevettek egy hajóst, aki kikötött a parton. A hajós szívélyesen üdvözölte őket, és elmondta, hogy halászni indul.
– Az ott az otthonom – mutatott egy szigetre a folyó közepén. Szatjaván gyorsan egyezséget kötött a hajóssal, hogy a segédje lesz. Átvitték őket a szigetre, ahol új életet kezdtek. Szávitri boldogsága teljes volt, mert néhány nap múlva nyilvánvaló lett, hogy Jama nem keresi őket. Férje kitanulta a halászatot, és békességben éltek együtt a szigeten. Évek teltek el. Szívük nagy örömére két gyermekük született. Aztán egy éjjel hatalmas vihar csapot le a szigetre. Üvöltő széltombolt, és a folyó jobban megduzzadt, mint eddig bármikor. Reggelre mindent elsodort. Szávitri úgy menekült meg, hogy kikötözte magát egy fához. Napkeltekor látta, hogy Szatjavánt, a házukat, a gyerekeiket mind a folyóba sodorta az ár. Talált egy csónakot, és a partra evezett, de annyira megviselt volt, hogy nem bírt mást tenni, csak feküdt a homokban, és sírt. Egyszer csak érezte, hogy egy árny tornyosul fölé. Felnézett, és az Urat, Visnut látta.
– Emlékszel még az ivóvizemre? – kérdezte tőle. Szávitri végignézet magán, azon a napon, amikor Visnu először jelent meg előtte. Előrehajolt, hogy vizet merjen neki, és a víz tükrében is ugyanaz a fiatal nő nézett vissza rá.
– Mi történt? . kérdezte zavarosan.
– Nálam nem létezik idő, mert a halál felett állok – válaszolt Visnu.
– Az idő a nyereség és a veszteség színtere. Amíg az időben élsz, tévképzet azt gondolnod, hogy megakadályozhatod a veszteséget, amely csak egy másik szó a változásra.
– Akkor Szatjaván talán még életben van! – kiáltotta Szávitri.
– Meg lehet menteni? Visnu ekkor már kezdett eltűnni. Szávitri utána kapott, de csak a levegőt markolhatta. Hátrafordult, és meglátta Ramanát, aki az úton állt.
– Látod? – szólt Ramana.
– Bárminek az elvesztésétől félsz is, nem valóságos. A halál nem érintheti meg azt, ami valós. Ez bizonyos szempontból a Halál ajándéka.
– Ezt nem értem – mondta csüggedten Szávitri.
– Amikor meghalsz, kénytelen leszel mindent elveszíteni, de valami mégis megmarad. Ez a lélek, amelyvalóságos. Ezért örvendened kell a veszteségnek. A létezés díszes kellékei bármikor elhagyhatnak, a lényeg azonban mindig megmarad. És ez a lényeg te magad vagy.
– Eleget tanultam már? – kérdezte Szávitri. Elkezdett változni, ezt ő is érezte. Sok dolog, amit valaha valósnak tartott, most káprázatnak tűnik, míg az igazán valóságosak láthatatlanok voltak.
– Azt hiszem, igen – válaszolta Ramana.
– Menj haza.
– Velem jössz?
– Nem akarom halálra rémiszteni Jamát – rázta fejét mosolyogva. Szávitri ereiben egy pillanatra megfagyott a vér.
– De hogyan jutok vissza? Fogalmam sincs hol, vagyok.
– Vagy csak úgy képzeled – mutatott Ramana az erdő legsötétebb részére, ahol Szávitri mozgó fénypontokat látott, amelyek szentjánosbogarak is lehetek volna, csakhogy még délután volt. Ramana feléjük intett a fejével. – Tudom, azt hiszed, hogy nem leszek melletted. De ezt is csak képzeled – mondta, és a hercegnő habozását látva fejet hajtott előtte, majd hátat fordított neki.
–Minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Szávitri riadtan emlékezett vissza rá, hogy Jama pontosan ezeket a szavakat mondta neki. Mit tehetne? Halogatta az indulást, amíg végül Ramana alakja eltűnt az erdő sűrűjében, aztán elindult a szálldosó fények felé. A fények egyre nagyobbak lettek, és tudta, hogy dévák csoportját látja.( A dévák ugyanaz, mint az angyal, de a természet valamely szelleme is lehet.)
– Kik vagytok? – kérdezte tőlük.
– Fadévák? Indiában a dévák a természet minden szintjét átjárják, hogy élettel töltsék fel. Ám a fények válasz helyett elillantak előle. Szávitrinek az a határozott érzése támadt, hogy félnek tőle. Legszelídebb hangján hívogatta őket, hogy jöjjenek vissza. Miért mennénk, amikor nem akarsz mást, mint megölni minket? – szólalt meg egyikük. A hang nem kívülről, hanem Szávitri fejében hallatszott.
– Megölni titeket? – mondta döbbenten. – Sohasem tennék ilyet. Pedig éppen azt teszed – felelte a fény. – A számodra kijelölt dévák vagyunk, bármilyen gyengének látszunk is.
– Áruljátok el, mit tettem, mert ha valaha is szükségem van rátok, át ez az a pillanat. Tele vagy titkolt bánattal – mondta a fény. – Aggódsz a halál miatt. Soha sem gondolsz ránk, és nem hívsz minket. Így próbálsz megölni mindnyájunkat. Szávitri sohasem gondolta volna a dévákról, hogy szükségük van figyelemre. Most viszont a halál puszta említése visszaidézte félelmét, és erre a fények összezsugorodtak és elhalványultak.
– Várjatok! Ne hagyjátok, hogy megöljelek titeket! – Kiáltotta. Nem tudsz megölni minket – felelték a fények. – Halhatatlanok vagyunk. Nem az a veszély, hogy ártasz nekünk, hanem megszakítod velünk a kapcsolatot. Szükségünk van a szeretetedre és a figyelmedre, cserében pedig segítünk.
– Hogyan? Sugallatokkal. Üzeneteket hozunk. Megmutatkozunk előtted, mint most is, és ez segít látnod a helyedet az isteni tervben. – Szatjaván halála része az isteni tervnek? – kérdezte Szávitri. Pillanatokkal korábban a dévák közeledni kezdtek hozzá, most viszont szétszóródtak, és mély lélegzetet vett. A fények óvatosan közelebb merészkedtek. Az isteni terv maga az élet. A maga helyén minden élőlény szerepe van a földön. A halál, mint a szünet két lélegzetvétel között, a költözés egyik otthonodból a másikba. Szávitriben hirtelen a halál érzése ébredt, és ez még közelebb vonzotta a fényeket. Felragyogtak, és megvilágították neki az utat. Szávitri tudta, hogy nem tévedt el. Sőt a kunyhója a közelben volt, és határozott léptekkel, egy seregvillódzó fénypont vezetésével hazafelé tartott. A nap már lebukott a fák mögé, amikor visszaszaladt kunyhójukba, és kikémlelt az elülső ablakon. Jama még mindig ott ült a földön, csak a fenyők árnyéka mát teljesen beborította. Szávitri egy utolsó imát elmondva összeszedte magát, és kiment, hogy szembenézzen vele. Szávitri legyőzte minden félelmét, kiment, és táncolt Jamának. Oly pompásan táncolt, hogy amikor a végén Jama ölében nyugodott a feje, úgy suttogott neki, mint a szerelmesek egymásnak: - Nem tölthetünk el annyi időt együtt, amennyi kielégítené a vágyódásomat utánad? – De hát az örökkévalóság vár ránk együtt – felelte a megigézett Jama.- Hát mindenható vagy – rázta a fejét Szávitri -, toldd meg egyetlen pillanattal az örökkévalóságot, hogy jobban szerethesselek, mint bárki is valaha. Csak ennyit kérek. Jamát soha, semmilyen formában nem szerette senki, legfőképpen nem egy fiatal nő, akinek minden oka megvolt rá, hogy féljen tőle. Megígérte Szávitrinek azt a külön pillanatot – így legyőzték. Hogyan? Az isteneknek annyi egy pillanat, mint a halandóknak száz év. Ez alatt a ráadás pillanat alatt hazaért Szatjaván, és megölelte Szávitri. Bementek a kunyhójukba, és úgy éltek, mint azelőtt. Gyermekeik születtek, és együtt öregedtek meg. Idővel a király, Szávitri apja is megenyhült, és mindkettőjüket a palotájába fogadta. Idős korában Szávitri aztán azon tűnődött, nem kért-e túl sok időt, mert még jóval az után is élt, hogy Szatjaván eltávozott ebből a világból. Utolsó éveit meditációval töltötte, elérte a megvilágosodást, és amikor letelt az utolsó utáni pillanat, Jama ámulva vette tudomásul, hogy Szávitri egyáltalán nem fogott ki rajta. Szávitri tényleg szerette, mint aki az élet teljességét szereti, és nemcsak az egyik aspektusát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése