DorCsa

DorCsa - Rose Garden 

Rose Garden

                                                    

A langyos betonon lépkedtem hazafelé. Ez is jobb, mint a cipőm. Már két éve töri a lábamat, de még nem szántam rá magam, hogy újat vegyek. Nem is nagyon tudnék. Ez a kisvárosok hátránya. Az ember nagyon, de nagyon nehezen talál megfelelő ünneplőcipőt magának. Kényelmes is legyen, jól is álljon, szép is legyen és nem utolsó sorban meg tudja az ember fizetni.

Megálltam a tűző napon a kereszteződésben, és megvártam, míg a két biciklis kacarászó kislány elteker előttem.

Közben beértek Angiék. Ő a legjobb barátnőm…

Az anyukája hazavitte kocsival az évzáróról, mert nemsoká, még ma délután mennek Soltvadkertre a rokonsági nyaralóba. Integettünk egymásnak, és Angi mutogatta a kezével, hogy majd hív telefonon.

Miután átkeltem az úton, a következő járdaszakaszon a fák hűs árnyékában sétálhattam. Az idegbeteg pitbull kutya megijesztett, mint mindig, minden iskolából történő hazamenetelen. Nyáladzik, a szeme vérben forog, és olyan erősen ostromolja a kerítést, hogy kétséges, kitörik. De mégis mindig ebben az oldalban járok. Ez sokkal jobb, mint a másik. Kivéve télen, mert akkor csúszkálhatok a macskaköveken.

Hazaérve ledobtam az ünneplőmet, amibe jócskán belefőttem, és vettem egy gyors, hűsítő zuhanyt. Utána felöltöztem térdnadrágba, és spagetti pántos toppba. A bizonyítványomat (kitűnő lett) a konyhapultra raktam, a naptár elé, jól látható helyre, hogy, ha a szüleim hazaérnek, mindenképpen szem előtt legyen, ha én nem is leszek itthon.

Márpedig nem leszek.

A hajamat gyorsan összegumiztam, és felkaptam az egyik könyvemet, majd cetlit írtam, hogy átmegyek az R.G.-be. Anyuék már tudták, mi az az R.G.

Rose Garden-t jelent. Ez a város egyetlen különlegessége. Egy kis kertészeti paradicsom, ahol mindenki megpihenhet, ott mindig olyan, mintha el lennél zárva a külvilágtól. Talán még a levegő is tisztább.

Bő tíz perc alatt odaértem, s mint mindig, most is megálltam a fa boltív alatt, hogy szemügyre vehessem a csodát.

A megkopott boltívre ráfutottak a rózsák, s valósággal benőtték azt. Nem mondhatni nagy látványosságnak, de engem mindig lenyűgöz. Valahogy olyan… olyan egyszerű, mégis különleges.

Pár perc elmélázás multán beljebb léptem, s rögvest megpillantottam a megannyi tevékenykedő embert.

Ma is van kertészszakkör. Anya egyszer beíratott, de hamar rájöttem, hogy én a növényeket maximum csodálni tudom, nem értek hozzájuk.

Én ide mindössze olvasni járok.

A szüleim ötlete volt, hogy ne punnyadjak minden áldott nap otthon, s ekkor fedeztem fel azt a helyet. Bár ők nem valószínű, hogy elfoglaltság gyanánt kertben történő olvasásra gondoltak, de nem említették meg előttem.

Elindultam hátra, a megszokott helyem felé.

Nemsoká a szemem elé is tárultak a pagodák, és a padok. Ez volt itt, hátul a pihenő övezet.

Alig láttam embereket erre kószálni, hisz a többség a kertészkedés miatt jár ide, nem pedig egy pagodában olvasni, mint én.

Beültem egy üresbe, és kényelmesen elhelyezkedtem a párnázott heverőn, majd neki is láttam az olvasásnak.

Ezen hét vasárnapján kissé dühösen mentem a Rose Gardenbe. Kamasz vagyok. A szülők könnyen kihúzzák nálam a gyufát.

Pedig még pénzt is kaptam a szép bizonyítványomért, amiből majd könyvet szeretnék venni, de anya úgy kikészített, hogy inkább eljöttem otthonról, nehogy oltári hisztit kavarjak.

Pár perc múlva, amikor megérkeztem – már teljesen lenyugodva -, az elfelejtett vasárnapi látvány fogadott a kert hátsó végében.

A pagodák és padok többsége tömve volt trécselő idős nénikkel és bácsikkal. Minden vasárnap ez van…

Alig találtam ülőhelyet, de végül a legkisebb pagodát majdnem üresen találtam. Egy fiú feküdt benne, a könyvébe mélyedve.

-          Bocsi, leülhetek? – hebegtem zavaromban.

Erre ő felnézett egy pillanatra a könyvéből.

Láttam azokat az aranyos göndör, barna fürtöket, és a hívogatóan kék szemeket.

-          Nyugodtan – felelt, és vissza is bújt a könyvbe.

Pár pillanat erejéig még elpirulva álltam ott, majd észbe kapva felmentem a lépcsőn, és elhelyezkedtem a vele szemben lévő heverőn.

A délutáni olvasásom átmódosult leskelődéssé, és romantikus gondolatokká.

A fantáziám egyszerűen megállíthatatlan volt. Tipikus.

Első látásra szerelem?

Eddig nem hittem benne. De most…

Estefelé arra kaptam fel a fejem, hogy csípnek a szúnyogok, és alig látnám a betűket, ha akarnám is.

-          Öhm, nekem mennem kell – suttogtam. – Szia, jó olvasást!

-          Várj, megyek én is.

S ezzel felpattant könnyelműen a heverőről.

Együtt sétáltunk el a bejárati boltívig, síri csendben. Út közben a lámpások fénye nyújtott segítséget nekünk, de én kifejezetten mérges voltam rájuk. Így a végén meglátja, hogy fülig el vagyok pirulva.

-          Én balra megyek.

-          Én meg… - dadogtam, majd koncentrálni kezdtem, hogy merre is lakom – egyenesen, és utána balra.

-          Hát, akkor, szia! – intett, majd elindult abba az irányba, amerre lakott.

-          Szia – intettem utána fél perces fáziskéséssel, miután sikerült felocsúdnom. Nevetséges vagyok.

Hazafelé úton azon törtem a fejem, hogy ismerős-e ez a fiú. Nem nagy a városunk, de még nem láttam.

Bár nem vagyok közösségi ember, nem járok bulikba, vagy nem szoktam a főtéren sétálgatni délutánonként, így lehet, hogy mindig is itt lakott, csak eddig nem találkoztunk. Mindegy.

Otthon már teljes volt a béke, és azt is elnézték, hogy sötétben értem haza.

Fürdés, fogmosás, és szülőktől elköszönés után a szobámban felhívtam Angit, és mindenről beszámoltam neki, részletesen. Ő a telefon másik végén ujjongott, és gratulálgatott nekem, hogy sikerült kifognom egy ilyen „cuki pasit”. Bár én nem értettem, mihez kéne itt gratulálni… nem baj, ilyen az én Angim.

Az este az alvás sehogy sem akart összejönni nekem, mindössze forgolódtam, és gondolkodtam. Majd végül hajnali egykor felültem, felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen a lámpát, és olvasni kezdtem. Az mindig leköt.

Viszont fél kettő felé már álmosodni kezdtem, így villanyoltás után a könyvet magamhoz ölelve aludtam el.

-          Egész héten nem láttam – mondtam szomorú, elkenődött hangon, amikor Angival fagyizni indultunk a főtérre, péntek késő délután.

-          Lehet, hogy csak vasárnaponként jár ki – bíztatott barátnőm, és megszorította a kezem.

Szokásunk volt kézen fogva, vagy kart karba öltve sétálgatni.

Harmadik osztály óta össze vagyunk nőve… Ő mindig megért, és én is őt.

Este már jobb kedvvel tértem haza, és alig vártam a vasárnapot, pedig addig még át kell vészelnem valahogy a szombatot. Szörnyű.

Egész nap csak nyűglődtem, járkáltam, nyafogtam és sorolhatnám még.

Elképesztően örültem annak, amikor végre lefekvési idő lett, pedig igazából ennél elhamarkodottabb ötletem még nem volt.

Egész éjjel fent voltam.

Karikás szemekkel, nyúzott arccal, és egy szénaboglyával a fejemen ébredtem. És ezt mind rendbe kellett tennem.

Még délelőtt hajat mostam, majd megszárítottam, és szépen kifésültem.

Arcot mostam. Nyolcszor. Azután már nem volt annyira karikás a szemem.

Végül elszenvedtem magam délutánig, és az ebéd elteltével rohantam a fürdőszobába, hogy fogat mossak. Többször. Még a nyelvlemaró szájvizet is képes voltam használni.

Azután pedig valami ruhát kerestem magamnak.

És egy óra után pár perccel, már készen álltam arra, hogy olvasni menjek, a Rose Gardenbe.

Anyuék nem értették, mire ez a nagy felhajtás.

De én gyorsan elhúztam a könyvemmel, mielőtt még rá is kérdeztek volna.

Szinte loholtam a kert végéig, ami megint tömve volt.

Végignéztem az összesen, de őt nem találtam sehol.

Végül abba a pagodába telepedtem le, amibe a múlt vasárnap is.

Elkenődve fellapoztam a könyvem, és nekiálltam olvasni.

Viszont bő fél óra múlva, valaki megkopogtatta a pagoda korlátját, és bekukkantott.

-          Jöhetek? – kérdezte, mire én megint elpirultam.

-          Persze!

Azok a szemek…

Az a haj…

És az a hang…

Az a járás…

Megráztam a fejem, hogy végre a jelenre tudjak összpontosítani, és ne kalandozzanak el a gondolataim.

Jól is tettem.

A fiú felém nézett, és rám mosolygott. Csodálatos mosoly volt.

Én csak elpirulva visszamosolyogtam, és szégyellősen belebújtam a könyvembe.

Lúzer vagyok.

És, mi van akkor? – érvelt a romantikusabbik felem.

Részben igaza volt. Kénye kedvemre lehetek szerelmes, csak ne legyek megrögzött, mert a végén valami őrült lesz belőlem, aki minden lépését követni fogja a fiúnak, és még az e-mail-jait is feltöri, hogy mindent megtudhasson róla. Az nem én lennék.

Én a magányosan meghúzom magam típusú lány vagyok. Nem szoktam sem közbeavatkozni, sem kezdeményezni, semmi ilyesmit.

Határozatlan vagyok, és nincs sok önbizalmam. Nem is várok magamtól sokat…

Pedig ezzel a fiúval lenne közös témánk. Tudnánk hol találkozni. Lenne is indokom arra, hogy én kezdeményezzem a beszélgetést.

De ő kezdeményezte.

-          Régóta jársz ide? – kérdezte, mire én összerezzentem ijedtemben, majd ránéztem. Rögtön magukba zártak a kék szemek…

-          Igen… olyan négy éve – hadartam lányos zavaromban.

Úgy szerettem volna megkérdezni a nevét, de nem mertem.

-          Én nemrég találtam meg ezt a helyet, pedig ősidők óta itt lakom – nevetett fel. – Viszont téged még nem láttalak sehol – vonta össze a szemöldökét, mire én lehajtottam a fejem.

-          Nem nagyon járok társaságba.

-          Értem…

Izzadt a tenyerem. Remegett a térdem. A gyomromban pedig pillangók repkedtek őrültek módjára.

Nem nagyon mertem a szemébe nézni, mert akkor biztosan észrevette volna, hogy odavagyok érte. Ha az ember belenéz abba a szempárba, egyszerűen megragad…

A délután hátralévő részét csendes olvasással töltöttük, csak a madárcsicsergés, a léptek zaja, és a tőlünk nem messze folyó halk beszélgetésfoszlányok törték meg néha.

Most igyekeztem még sötétedés előtt hazaindulni, így hamarabb álltam fel.

-          Mennem kell, maradsz még? – a mondtam második felét már csak suttogtam, nem akartam, hogy hallja, remeg a hangom.

-          Nem, megyek veled.

Most is csak egymás mellett kullogtunk, majd az elköszönés után kissé megkönnyebbülve mentem haza. Pedig nem haladtam sokat a megismerkedésünk felé. Sajnos.

A következő vasárnapig háromszor találkoztam Angival, és mindháromszor több óráig elemeztük az elbűvölő idegent. Teljesen be volt ő is zsongva.

Nem hiába a legjobb barátnőm.

De végre eljött a vasárnap délután is. Már a gondolatra is lepkék egyre nagyobb raja csapott rendetlenséget a repkedéssel a gyomromban.

Még mindig ugyanazt a könyvet vittem magammal, de már csak egy fejezet volt, amit valószínű el tudok olvasni azelőtt, mielőtt ő is megérkezne, így aznap két könyvvel indultam útnak. A másik egy új könyv volt, amit a bizonyítványomért kapott pénzből vettem.

Megint ugyanoda ültem, és rögtön neki is estem a könyvnek, hogy végezzek, mire ő is megérkezik. Sikerült is.

Már a másik könyv első fejezetébe kezdtem bele, amikor kopogtattak a korláton, és a fiú mosolyogva lépett fel a pagodába.

-          Ezentúl nyilváníthatom magunkat olvasótársaknak? – döntötte oldalra a fejét, amitől még helyesebb lett.

-          Oké – nevettem zavaromban. – Amúgy… csak vasárnaponként jársz ide? – nyögtem ki azt, ami két hete bökte a csőröm.

-          Igen, még most. De nemsoká már minden adandó alkalommal ide fogok járni. Csak most még sok családi elintéznivalóm volt, és csak vasárnap értem rá. De jövő héten már sűrűbben jövök – küldött felém egy olvasztó mosolyt, s én úgy éreztem, cukorból vagyok. – Itt leszel kedden délután?

-          A… aha – hebegtem elpirulva, miközben az ujjaimat tördeltem.

-          Jajj – állt fel, és elém jött. – Be sem mutatkoztam még. Ádám vagyok – s kezet nyújtott.

-          Én… izé… Kata – dadogtam el végre valahára. S kisebb fáziskésés után megfogtam a kezét, és megráztam.

-          Örülök, hogy megismerhetlek, Kata.

-          Úgy szint – pirultam el a fülem tövéig.

Még mindig fogtuk egymás kezét. Tökéletes pillanat volt.

Életem egyik legszebb pillanata.